Amikor az anyós diktálja a karácsonyt: Miért mondtam nemet a halászlére
– Eszter, idén is te főzöd a halászlevet – jelentette ki Margit, az anyósom, miközben a konyhapultnak támaszkodott, karba tett kézzel. A hangja nem tűrt ellentmondást.
A szívem összeszorult. Tavaly karácsonykor mindenki előtt elsóztam a halászlevet. Azóta is visszhangzik bennem a család csendes feszengése, ahogy kanalazták a levest, és Margit sóhajai, amik minden falatnál hangosabbak voltak, mint bármilyen szó. Most újra rám bízta volna, de csak úgy, ha ő végig ott áll mellettem, minden mozdulatomat figyelve.
– Margit néni, idén inkább valami mást készítenék – próbáltam óvatosan.
– Nem! A halászlé a hagyomány. És te vagy a menye. Ez a te feladatod – vágott közbe élesen.
A férjem, Gábor csak némán ült a nappaliban, a telefonját nyomkodta. Egy pillanatra rám nézett, de aztán gyorsan visszafordult a képernyőhöz. Egyedül éreztem magam ebben a harcban.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg ennyire fontos egy fazék halászlé? Vagy csak arról van szó, hogy Margit nem tudja elengedni az irányítást? Vagy én vagyok túl érzékeny?
Másnap reggel Margit már korán ott volt nálunk. A konyhában pakolta ki a halat, paprikát, hagymát. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, de éreztem a feszültséget.
– Eszter, most figyelj! Először ezt kell csinálni… – kezdte utasítani.
Valami bennem eltört.
– Margit néni, nem fogom megfőzni a halászlevet – mondtam halkan, de határozottan.
A levegő megfagyott. Margit arca eltorzult.
– Hogyhogy nem? Ez a családi hagyomány! Mit gondolsz magadról? – kiabálta.
Gábor végre felemelte a fejét.
– Anya, hagyd már Esztert! – szólt közbe halkan.
Margit rám nézett, mintha idegen lennék.
– Akkor majd én főzöm meg! – csattant fel, és kiviharzott a konyhából.
Ott álltam egyedül. A kezem remegett. A könnyeimet próbáltam visszatartani. Vajon tényleg ekkora bűnt követtem el? Csak azt akartam, hogy ez a karácsony ne legyen olyan feszült, mint a tavalyi. Hogy ne érezzem magam kicsinek és ügyetlennek minden mozdulatnál.
Az ünnepi vacsora alatt Margit szótlanul kanalazta a saját főztjét. Gábor próbált viccelődni, de mindenki érezte a feszültséget. Az apósom, László csak annyit mondott:
– Régen mindenki örült annak, amit kapott az asztalra…
A gyerekek is csendesebbek voltak a szokásosnál. Éreztem, hogy mindenki engem néz – vagy legalábbis úgy éreztem.
Este Gábor odabújt hozzám.
– Ne bántsd magad emiatt – suttogta. – Anyám mindig ilyen volt. De én büszke vagyok rád, hogy kiálltál magadért.
De én nem tudtam elengedni a gondolatot: vajon most örökre elrontottam valamit? Leszek-e valaha elég jó ebben a családban? Vagy mindig csak egy betolakodó maradok?
Másnap Margit egy szó nélkül távozott. Azóta sem hívott fel. A család többi tagja is feszengve viselkedik velem.
Most itt ülök a konyhában egy csésze teával, és azon gondolkodom: tényleg ennyit számít egy fazék halászlé? Vagy csak arról van szó, hogy végre ki mertem mondani: elég volt?
Ti mit tennétek az én helyemben? Hol húzzuk meg a határt a hagyomány és önmagunk között?