Amikor az anyáink összefogtak: Egy váratlan esküvő és családi vihar története

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg meritek lépni! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalra csapta a kezében szorongatott kávéscsészét. Péter mellettem ült, keze remegett az asztalon, én pedig csak néztem anyám arcát, ahogy a harag és a döbbenet váltakozott rajta. Aznap este, egy átlagos pénteken, bejelentettük: összeházasodunk.

Azt hittem, örülni fognak. Azt hittem, anyám átölel majd, mint amikor gimnáziumban először vittem haza ötöst matekból. De most csak a csend maradt, amit Péter anyukája, Ilona tört meg – ő is ott ült velünk, és halkan megjegyezte:

– Hát, legalább szóltatok előre…

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. A két anya egymásra nézett, és mintha egy titkos szövetség köttetett volna közöttük – de nem értünk, hanem ellenünk. Az esküvő szervezése hirtelen nem rólunk szólt többé.

A következő hetekben minden nap újabb vita robbant ki. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy a lagzi nálunk legyen, a kertben, ahol gyerekkoromban annyit játszottam. Ilona viszont azt akarta, hogy egy elegáns étteremben tartsuk az ünnepséget Budapesten, mert „az úgy illik”. Péter és én próbáltunk közvetíteni, de minden próbálkozásunk csak olaj volt a tűzre.

Egyik este Péterrel ültem a régi szobámban. Ő fáradtan nézett rám:

– Szerinted miért nem lehet egyszerűen csak örülni? Miért kell mindent ennyire túlbonyolítani?

Nem tudtam válaszolni. Csak azt éreztem, hogy valami elromlott. Az esküvőnk helyett most két család harcát néztük végig nap mint nap.

A legrosszabb az volt, amikor a régi sérelmek is előkerültek. Anyám egyszer csak kibökte:

– Tudod te egyáltalán, milyen volt nekem egyedül felnevelni téged? Most meg csak úgy eldobsz mindent egy fiúért!

Ilona sem maradt adós:

– Az én fiam nem fog vidéken lagzit tartani! Mi nem vagyunk parasztok!

A szavak úgy vágtak belém, mintha pofonokat kaptam volna. Péter is sápadtan hallgatta végig. Egyre inkább úgy éreztük, hogy elveszítjük egymást ebben a háborúban.

A barátaim próbáltak támogatni. Zsófi egyszer azt mondta:

– Ne hagyd, hogy az anyád irányítsa az életed! Ez a ti napotok!

De hogyan mondhattam volna ezt annak az asszonynak, aki mindent feláldozott értem? Hogyan mondhattam volna Ilonának, hogy engedje el a kontrollt?

Az egyik vasárnap délután végül robbant a bomba. Együtt ültünk le mindannyian – Péter apja is ott volt –, hogy véglegesítsük a terveket. Anyám és Ilona már az első percben egymásnak estek.

– Ha nálatok lesz az esküvő, én oda be nem teszem a lábam! – kiabálta Ilona.
– Akkor inkább ne is legyen semmi! – vágta rá anyám.

Péter apja csendben felállt:

– Elég volt ebből. Ha így folytatjátok, ezek ketten sosem lesznek boldogok.

A csend dermesztő volt. Akkor először láttam anyámat sírni. Ilona is lehajtotta a fejét.

Aznap este Péterrel elhatároztuk: elmegyünk. Nem lesz nagy lagzi, nem lesz családi ünnepség – csak mi ketten, egy polgári szertartás a városházán. Másnap reggel elmondtuk nekik. Anyám zokogott:

– Ezt nem teheted velem! Ez nem így van megírva!

Ilona is sírt:

– Az én fiam nem így képzelte!

De mi már döntöttünk. A szertartás egyszerű volt és rövid. Csak Zsófi és Péter legjobb barátja volt ott tanúnak. Amikor kimondtuk az igent, éreztem, hogy valami felszakad bennem – fájdalom és megkönnyebbülés egyszerre.

Azóta eltelt két év. Anyám lassan megbékélt – bár még mindig emlegeti néha, milyen lehetett volna „az igazi” esküvő. Ilona ritkán látogat meg minket, de már nem haragszik annyira.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg ennyire nehéz felnőni? Vajon lehet-e valaha úgy dönteni magunkról, hogy közben ne bántsuk meg azokat, akiket szeretünk? Ti mit tettetek volna a helyemben?