Amikor az anya már nem kell… Egy lány vallomása a temetőben
– Miért nem tudsz soha rendesen beszélni velem? – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a telefonomat nyomkodtam. A hangja remegett, de próbált szigorúnak tűnni. Aznap délután volt, amikor utoljára láttam őt élve. A napfény halványan szűrődött be a függönyön keresztül, és minden olyan hétköznapinak tűnt, mintha a világ sosem változna meg.
– Mindig csak panaszkodsz, Anikó – válaszoltam ingerülten. – Nem értesz meg engem, sosem értettél.
A szavak, amiket kimondtam, azóta is visszhangzanak bennem. Anyám arca megkeményedett, de a szeme sarkában könnyek csillogtak. Aztán csak annyit mondott: – Egyszer majd rájössz, mennyire hiányozni fogok.
Azt hittem, csak egy újabb veszekedés lesz a sok közül. Azt hittem, lesz még időm bocsánatot kérni. De nem volt.
Öt év telt el azóta. Most itt állok a sírjánál, a temetőben, ahol a fák lombjai között átszűrődik a délutáni fény. A kavicsok ropognak a talpam alatt, ahogy közelebb lépek a fejfához. A nevét olvasom: „Kovács Julianna, szerető édesanya és nagymama”. A kezem remegve simítom végig a hideg követ.
A családunkban mindig is voltak kimondatlan dolgok. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Gábort. Sosem volt könnyű neki, de sosem panaszkodott igazán – csak néha, amikor már túl nehéz lett minden. Aztán jött az unokahúgom, Zsófi, aki gyakran látogatta őt, főleg az utolsó években, amikor anyám beteg lett.
Zsófi mindig azt mondta: – Anikó, többet kellene jönnöd. Nagyon magányos mostanában.
De én mindig találtam kifogást: munka, gyerekek, fáradtság. Azt hittem, ráérek még. Hogy majd holnap felhívom. Hogy majd hétvégén átugrom hozzá egy süteménnyel.
Az utolsó találkozásunk után pár nappal Zsófi hívott fel sírva: – Anikó, gyere gyorsan…
Mire odaértem, anyám már nem volt magánál. Csak feküdt az ágyon, szeme csukva, arca sápadt volt és békés. Megfogtam a kezét, de már nem szorított vissza.
Azóta minden évben kijövök ide a temetőbe. Virágot hozok neki, meggyújtok egy gyertyát. De minden alkalommal ugyanaz a kérdés gyötör: miért nem tudtam megbocsátani neki? Miért nem tudtam elengedni a sérelmeket? Miért gondoltam azt, hogy az idő végtelen?
A családom semmit sem tud ezekről az érzésekről. Gábor sosem beszél anyáról – talán ő is bűntudatot érez. Zsófi néha megölel és azt mondja: – Mindent megtettél, amit tudtál.
De én tudom, hogy ez nem igaz.
Egyik este álmomban újra ott ültem anyám mellett abban a kopott fotelben. A haja kontyba volt fogva, ahogy mindig is hordta. Rám nézett és csak annyit mondott: – Anikó, ne haragudj magadra.
Felriadtam és zokogtam.
A temető csendjében most is hallom a hangját. Mintha csak itt lenne mellettem. Mintha még egyszer utoljára elmondhatnék mindent: hogy sajnálom; hogy szerettem; hogy hiányzik.
De már nincs kinek mondani.
A családi ebédeken mostanában gyakran szóba kerülnek régi történetek. Gábor ilyenkor gyorsan témát vált. Az unokáim kérdezik: – Mama, milyen volt a dédmama?
Mit mondhatnék nekik? Hogy erős volt? Hogy néha túl kemény? Hogy mindent értünk tett? Hogy én mégsem tudtam eléggé szeretni őt úgy, ahogy kellett volna?
A barátnőim szerint túl szigorú vagyok magamhoz. De ők nem hallják azt a belső hangot, ami minden nap emlékeztet: elpazaroltam az időt.
Most itt állok a sírnál és beszélek hozzá:
– Anya… ha hallasz… bocsáss meg nekem! Bárcsak visszaforgathatnám az időt… Bárcsak újra leülhetnék melléd abba a kopott fotelbe…
A szél végigsöpör a temetőn. Egy pillanatra mintha megérezném az illatát – azt az ismerős levendulaillatot, amit mindig magára fújt.
Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon hányan járnak még így? Hányan hordoznak magukban kimondatlan bocsánatkéréseket? És vajon lehet-e valaha igazán megbocsátani magunknak?
Ti mit gondoltok? Lehet még bocsánatot kérni attól, aki már nincs velünk? Vagy örökre velünk maradnak ezek a kimondatlan szavak?