Amikor apa lakbért kért tőlem: Egy családi adósság története

– Hány forintot hoztál ma haza, Anna? – kérdezte apa, miközben a konyhaasztalnál ült, és a sárga csekkeket rendezgette. A hangja száraz volt, mint a kenyér héja, amit reggelire ettünk. Azt hittem, csak viccel, amikor először mondta: „Ha már dolgozol, fizess lakbért a szobádért.” Tizenhét éves voltam akkor, és minden porcikámban tiltakoztam az igazságtalanság ellen.

Anyám csak a fejét csóválta, de sosem szólt közbe. A bátyám, Gergő már régen elköltözött, őt nem érintette ez az új szabály. Én viszont minden hónapban odaadtam apának a pénzt, amit a pékségben kerestem suli után. A barátaim nem értették, miért vagyok mindig fáradt és miért nem megyek velük moziba. Nem mondtam el nekik az igazat. Szégyelltem.

Most, húsz évvel később, ugyanabban a konyhában ülök. Apa arca beesett, keze remeg, ahogy a teáját emeli. A stroke óta már nem tud dolgozni, az állami nyugdíj alig elég gyógyszerre és rezsire. – Anna, segítenél elintézni ezt a csekket? – kérdezi halkan. A hangjában most már nincs keménység, csak fáradtság.

A szívem egyszerre szorul össze és lázad fel. Hányszor álmodtam arról, hogy egyszer majd én mondom neki: „Most te fizess nekem lakbért!” De amikor ott ül előttem törékenyen, csak egy öregembert látok, aki valaha az apám volt.

– Persze, apa – mondom végül. – Elintézem.

A múlt azonban nem enged el ilyen könnyen. Minden alkalommal, amikor átutalom a pénzt vagy bevásárolok neki, érzem azt a régi dühöt. Miért kellett nekem gyerekként felnőttként viselkednem? Miért nem lehettem csak egy lány, akit szeretnek feltételek nélkül?

Egyik este Gergő is átjön. Ritkán látogat haza; ő már saját családot alapított Győrben. – Anna, ne légy ilyen kemény apával – mondja halkan, miközben együtt mosogatunk. – Tudod jól, hogy nehéz volt neki anyu halála után.

– És nekem? Nekem nem volt nehéz? – csattanok fel. – Te legalább elmehettél otthonról! Én maradtam itt vele… és fizettem azért, hogy legyen hol aludnom.

Gergő csak sóhajt. – Mindannyian sérültek vagyunk ettől az egésztől.

Aznap este sokáig forgolódom az ágyban. Eszembe jutnak azok az évek: ahogy csendben számolgatom a pénzemet, hogy kijöjjön a lakbérre és néha egy új könyvre is jusson; ahogy irigykedve nézem a barátaimat, akiknek otthon meleg vacsora és ölelés jár alanyi jogon.

Másnap reggel apa rám néz. – Anna… tudom, hogy sok mindent elrontottam. De most már csak te vagy nekem.

Nem tudom eldönteni, hogy ez bocsánatkérés-e vagy újabb teher. De látom rajta: tényleg fél. Fél attól, hogy magára marad.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Zsuzsa megkérdezi: – Minden rendben otthon? Olyan feszült vagy mostanában.

Először csak legyintek, de aztán kibukik belőlem: – Néha úgy érzem, sosem volt igazi otthonom.

Zsuzsa megölel. – Az otthon nem mindig egy hely… néha csak emberek.

Hazafelé menet azon gondolkodom: vajon képes vagyok-e valaha megbocsátani apának? Vagy legalább elengedni azt a haragot, ami évek óta fojtogat?

Este leülök apám mellé a kanapéra. Ő régi fényképeket nézeget; anyu mosolyog rajtuk fiatalon, én meg Gergő még kisgyerekek vagyunk. Apa rám néz.

– Sajnálom, Anna… Ha visszacsinálhatnám…

Nem mondok semmit. Csak ülünk egymás mellett a csendben.

Talán ez az első lépés valami új felé.

De vajon tényleg lehet újrakezdeni ott, ahol ennyi minden összetört? Vagy örökre cipeljük magunkkal a múlt adósságait?