Amikor anyósom ötkor hív: Jó anya vagyok, vagy csak rossz meny?
– Már megint nem vetted fel elsőre, Zsuzsa! – harsant fel anyósom hangja a telefonban, miközben a bal kezemben a fakanalat, a jobban pedig a telefont szorongattam. A húsleves már majdnem kifutott, a gyerekek veszekedtek a nappaliban, és én csak egy pillanatra akartam leülni. De az öt órai hívás sosem jelentett jót.
– Bocsánat, Ilonka néni, épp főzök, és a gyerekek is… – próbáltam magyarázkodni, de már bele is kezdett:
– Tudod, én mindig elsőre felvettem, amikor az anyósom hívott. Nem volt ilyen nagy rohanás, rend volt a házban, a gyerekek is tudták, hol a helyük. Nem tudom, nálatok miért ilyen nehéz minden.
A szavak úgy csapódtak hozzám, mint a hideg eső. Megint az összehasonlítás. Megint az elvárások. Megint az érzés, hogy sosem vagyok elég jó – sem menynek, sem anyának.
Letettem a telefont, de Ilonka néni hangja még sokáig visszhangzott bennem. A húsleves kifutott. A gyerekek közben összevesztek egy játékautón. – Anya! – kiáltotta Marci, a kisebbik fiam. – Anna elvette a kockámat! – Anna pedig sírva fakadt: – Nem igaz! Marci bántott!
Leültem közéjük a földre, és próbáltam rendet tenni. De közben csak az járt a fejemben: vajon tényleg ennyire rosszul csinálom? Miért érzem mindig azt, hogy két tűz között őrlődöm? Anyaként próbálok mindent megadni a gyerekeimnek: szeretetet, figyelmet, türelmet. De menyként sosem vagyok elég jó. Ilonka néni szerint mindig lehetne tisztább a lakás, finomabb az ebéd, jobban nevelt a gyerek.
Este, amikor végre csend lett, leültem egy bögre teával az ablakhoz. A férjem, Gábor csendben olvasott a kanapén. Néha úgy érzem, ő sem érti igazán, min megyek keresztül.
– Gábor – kezdtem halkan –, szerinted én tényleg rossz meny vagyok?
Felnézett a könyvből. – Miért kérdezed ezt megint? Anyám mindig talál valamit, amin fennakad. Ne foglalkozz vele.
– De nem tudok nem foglalkozni vele! – fakadtam ki. – Olyan érzésem van, mintha minden nap vizsgáznom kellene. Ha nem veszem fel elsőre a telefont, már rossz vagyok. Ha nem főzök háromfogásos ebédet vasárnapra, már rossz vagyok. Ha nem vasalok ki mindent tökéletesen… És közben anya is vagyok! Nem lehet egyszerre mindkettőben megfelelni!
Gábor sóhajtott. – Tudod jól, hogy anyám ilyen. Az én gyerekkoromban is mindig mindent kritizált. De te jó anya vagy. Nézd meg a gyerekeket: boldogok.
De vajon tényleg boldogok? Vagy csak én akarom ezt hinni? Vajon mennyit árt nekik az én állandó feszültségem?
Másnap reggel Ilonka néni beállított egy tálca süteménnyel és éles szemmel végigmérte a lakást.
– Látom, megint nincs elmosogatva – jegyezte meg halkan.
– Még reggeliztünk – válaszoltam fáradtan.
– Régen ilyenkor már minden csillogott nálam – mondta jelentőségteljesen.
A gyerekek odafutottak hozzá, de ő csak Anna haját igazította meg szigorúan:
– Kislányom, miért ilyen kócos vagy?
Anna rám nézett nagy szemekkel. Éreztem, hogy összeszorul a szívem.
– Ilonka néni, kérem… – kezdtem volna valamit mondani, de elakadtam. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek az iskolában, akit megszidnak.
Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő azt mondta, túl érzékeny vagyok. Én azt mondtam, ő nem véd meg eléggé az anyjától.
– Mindig nekem kell alkalmazkodnom! – kiabáltam könnyes szemmel. – Soha nem állsz mellém igazán!
Gábor csak hallgatott. Aztán becsapta maga mögött az ajtót.
A gyerekek csendben lapultak a szobájukban. Éreztem, hogy valami eltört bennem.
Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Anna odabújt hozzám:
– Anya, te sírtál?
– Nem, kicsim… csak fáradt vagyok.
De tudtam, hogy hazudok neki. Fáradt voltam attól is, hogy mindig másoknak akarok megfelelni.
Délután Ilonka néni újra hívott.
– Zsuzsa, beszélhetnénk? – kérdezte szokatlanul halk hangon.
– Igen? – válaszoltam óvatosan.
– Tudom, hogy sokat kritizállak… De csak azt akarom, hogy minden rendben legyen nálatok. Én is féltem annak idején… hogy nem leszek elég jó anya vagy meny… Sajnálom.
Meglepődtem. Először hallottam tőle ilyet.
– Én is csak próbálkozom… – mondtam halkan.
Hosszú csend volt köztünk.
Este Gábor odajött hozzám és átölelt.
– Sajnálom – suttogta. – Nehéz mindenkinek megfelelni. De nekem te vagy a legfontosabb.
A gyerekek odabújtak hozzánk. Egy pillanatra úgy éreztem: talán mégis jól csinálom.
De vajon lehet egyszerre jó anya és rossz meny is az ember? Vagy csak túl sokat akarunk magunktól? Ti mit gondoltok erről?