Amikor Anyósom Beköltözött: Egy Házasság Széthullása a Betegség Árnyékában

– Nem! Ezt nem teheted meg velem, Gábor! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, a kezem remegett, és a bögrémben kihűlt a kávé. Gábor a nappaliban állt, a tekintete kemény volt, mintha már eldöntötte volna, hogy semmi sem változtathatja meg a véleményét.

– Nincs más választásunk, Zsuzsa. Anyám nem maradhat tovább egyedül – mondta halkan, de határozottan. – Az orvosok szerint bármikor eltévedhet, vagy rosszabb is történhet vele.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Margit néni beteg. Az utóbbi hónapokban egyre többször felejtett el dolgokat, néha furcsán viselkedett, mintha nem is ebben a világban élne. Egyszer elment a boltba kenyérért, és csak órákkal később találtuk meg a villamosmegállóban, sírva, mert nem tudta, hol van. Máskor éjszaka felkelt, és azt hitte, gyerek vagyok, ringatni akart.

De mi lesz velünk? Mi lesz a lányunkkal, Emesével? Hogyan magyarázom el neki, hogy a nagymama néha kiabál vagy értelmetlenül beszél?

– Gábor, kérlek… – próbáltam újra, de ő közbevágott.

– Nem fogom otthonba adni az anyámat! – csattant fel. – Ha neked ez nem fér bele, akkor… akkor lehet, hogy tényleg nincs értelme folytatni.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Tizenöt éve voltunk házasok. Együtt építettük fel ezt a lakást Zuglóban, együtt neveltük fel Emesét. Most pedig egyetlen döntés miatt minden darabokra hullik?

Aznap este Gábor szó nélkül pakolt. A bőröndje hangosan csattant az előszobában. Emese sírt a szobájában; nem értette, mi történik. Én pedig ott álltam a sötét konyhában, és csak azt hajtogattam magamban: „Ez nem lehet igaz.”

Margit néni két nappal később költözött be. Gábor addigra már elment. Az első éjszaka Margit néni háromszor kelt fel. Egyszer bejött a szobámba és azt kérdezte: „Hol van az apád?” Máskor az ablaknál állt és énekelt valami régi dalt, amit sosem hallottam. Reggelre fáradt voltam és ideges.

Emese félve ment iskolába. – Anya, ugye nem fog bántani? – kérdezte halkan.

– Nem fog bántani, kicsim – válaszoltam, de magamban nem voltam biztos benne.

A következő hetekben minden nap egy harc volt. Margit néni néha kedves volt, máskor dühös vagy zavart. Egyik délután eltűnt; órákig kerestem a környéken, végül egy szomszéd találta meg a parkban. A rendőrség is kijött. A szomszédok suttogtak mögöttem: „Szegény Zsuzsa, ezt nem fogja bírni.”

Gábor néha felhívott. – Hogy van anyám? – kérdezte ridegen.

– És én? – kérdeztem vissza egyszer.

– Most nem rólad van szó – mondta fáradtan.

A házasságunkból csak üres üzenetek maradtak. A közös vacsorák helyét átvette a csend és Margit néni furcsa hangjai. Emese egyre többet zárkózott be a szobájába.

Egy este Margit néni eltörte a kedvenc bögrémet. Nem haragudtam rá – csak sírtam. Sírtam magamért, Gáborért, Emeséért… és talán Margit nénit is sajnáltam.

A családunk széthullott. Az anyósom betegsége mindent elvett tőlünk: nyugalmat, biztonságot, szeretetet. Gábor végül beadta a válópert. Azt mondta: „Te sosem értetted meg, mit jelent családnak lenni.”

De vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak próbáltam megvédeni magamat és a lányomat attól a fájdalomtól és bizonytalanságtól, amit Margit néni betegsége hozott az életünkbe?

Most itt ülök egy üres lakásban, Margit néni már egy gondozóotthonban van – végül mégis oda került –, Emese pedig apjánál tölti a hétvégéket. Néha azon gondolkodom: ha újrakezdhetném, máshogy döntenék? Vagy egyszerűen csak túl nagy terhet tett ránk az élet?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önvédelem között? Vajon tényleg én vagyok az önző?