„Amikor anyámat hazahoztam magamhoz, a férjem azt mondta: ‘Add el a lakását, és menjen el innen!’” – Magdolna története Szegedről

– Magdi, ezt nem csinálhatod velem! – kiabált rám Gábor, miközben az anyám a szomszéd szobában csendben sírdogált. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha minden szomszéd hallaná, hogyan hullik darabokra a házasságom. – Nem fogom eltartani az anyádat! Elég volt! Vagy ő, vagy én!

A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Anyám, Ilona néni, egész életében dolgozott a szegedi textilgyárban, és most, hogy a cukorbetegsége miatt már nem tudott egyedül élni, hozzám költözött. Nem volt más választásom. A nővérem Németországban él, apám már tíz éve meghalt. Egyedül én maradtam neki.

Gáborral tizenöt éve vagyunk házasok. Mindig azt hittem, hogy mindent kibírunk együtt: a pénztelenséget, amikor elvesztette az állását; a meddőséget, amikor kiderült, hogy nem lehet gyerekünk; még azt is, amikor tavaly majdnem elváltunk egy buta félreértés miatt. De most úgy éreztem, mintha egy idegen állna előttem.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan beszélni, hogy anyám ne hallja. – Nincs hová mennie. Nem hagyhatom magára.

– Dehogyisnem! – vágott közbe dühösen. – Ott van a lakása! Add el! Vegyetek neki valami kis garzont valahol a város szélén! Vagy menjen idősek otthonába! Nem fogom nézni, ahogy tönkreteszi az életünket!

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Anyám lakása egy régi bérházban van a belvárosban. Kicsi, dohos, de minden emlékem ott él: a gyerekkori karácsonyok, apám nevetése, anyám főztje. Hogyan adhatnám el? És hogyan küldhetném el őt egy idegen helyre?

Aznap este anyám csendben ült az ágy szélén. Megfogtam a kezét.

– Ne aggódj miattam, kislányom – suttogta. – Ha Gábornak ez ennyire fáj, elmegyek. Nem akarok terhet jelenteni.

– Nem vagy te teher! – fakadtam ki sírva. – Te vagy az anyám!

Az éjszaka közepén nem tudtam aludni. Hallgattam Gábor dühös szuszogását a másik oldalon, és anyám halk köhögését a nappaliban. Az agyam zakatolt: mi lesz velünk? Hogy lehet ilyen önző az a férfi, akit szeretek?

Másnap reggel Gábor már az ajtóban állt kabátban.

– Gondolkodj el rajta – mondta hidegen. – Ha estére nem döntesz, én megyek el.

A munkahelyemen egész nap csak bámultam a monitort. A kolléganőm, Zsuzsa odajött hozzám ebédszünetben.

– Mi baj van veled mostanában? Olyan sápadt vagy.

Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak csóválta a fejét.

– Tudod, Magdi… Az anyád csak egy van. Férjet lehet találni másikat is.

Hazafelé menet végig ezt ismételgettem magamban. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Tizenöt év közös életet csak úgy kidobni?

Este Gábor már csomagolt.

– Hát ennyit jelentek neked? – kérdezte keserűen.

– Nem erről van szó… – próbáltam magyarázkodni.

– Dehogynem! Mindig is tudtam, hogy neked csak az anyád számít!

Anyám ekkor kijött a szobából.

– Gábor fiam… – kezdte halkan.

– Ne hívjon így! – vágott vissza Gábor. – Nem vagyok már senkinek a fia ebben a házban!

Aztán becsapta maga mögött az ajtót.

Napokig csak sírtam. Anyám próbált erős lenni helyettem is.

– Ne sírj miattam! Majd megoldjuk valahogy.

De én tudtam: soha többé nem lesz olyan az életem, mint régen. A barátnőim hol sajnáltak, hol azt mondták, jól tettem. A nővérem telefonon keresztül próbált segíteni, de ő messze volt.

Végül eladtuk anyám lakását. A pénzből felújítottuk a fürdőszobát és vettünk egy kényelmesebb ágyat neki. Gábor nem jött vissza. Egy hónap múlva beadta a válópert.

Most ketten élünk anyámmal ebben a kis lakásban. Néha magányos vagyok, néha dühös Gáborra – de amikor látom anyám mosolyát reggelente, tudom: jól döntöttem.

Mégis gyakran felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak ennyi lenne egy házasság? Egyetlen döntésen múlik minden? Ti mit tettetek volna a helyemben?