Amikor András végre nem nézett rám – Egy felszabadulás története

– Te is látod őket? – kérdezte halkan a húgom, Zsófi, miközben a Nyugati pályaudvar várótermében álltunk, és én épp próbáltam nem odanézni. De persze, hogy láttam. András ott állt a peron szélén, kezében egy női kabátot tartott, mellette egy magas, elegáns nő – valószínűleg az a feleség, akiről mindenki beszél a Facebookon. A szívem egy pillanatra kihagyott, de nem azért, mert féltékeny lettem volna. Hanem mert András rám sem nézett. Mintha soha nem is léteztem volna.

Az első gondolatom az volt: „Végre!” De aztán rögtön elöntött a szégyen. Miért örülök annak, hogy az az ember, akiért éveken át sírtam, most levegőnek néz? Miért érzem magam boldognak attól, hogy már nem vagyok fontos neki? Zsófi persze rögtön észrevette rajtam a változást.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Azt hiszem… igen. Sőt, jobban, mint gondoltam – válaszoltam, és meglepődtem a saját hangomon. Tényleg így éreztem.

András és én három évig voltunk együtt. Az első évben minden tökéletesnek tűnt: közös kirándulások a Mátrában, hosszú séták a Margitszigeten, vasárnapi ebédek anyukámnál, ahol apám mindig próbálta kideríteni, mikor lesz már esküvő. Aztán valami megváltozott. Egyre többször veszekedtünk apróságokon: ki vigye le a szemetet, ki felejtette el befizetni a villanyszámlát. Egyik este András hazajött a munkából – akkoriban egy reklámügynökségnél dolgozott –, és csak annyit mondott:

– Nem tudom, meddig bírom még ezt.

Akkor azt hittem, csak fáradt. De másnap reggel már összepakolt néhány ruhát és elment. Nem mondott semmit arról, hogy vége lenne. Csak eltűnt. Napokig vártam, hogy visszajöjjön. Anyám minden este felhívott:

– Kislányom, ne sírj már annyit! Egy férfi miatt nem éri meg tönkretenni magad.

De én nem tudtam mást tenni. Mindenhol őt láttam: a kávézóban, ahol együtt reggeliztünk; a villamoson, ahol egyszer majdnem elaludtunk egymás vállán; még a régi kabátomban is az ő illatát éreztem.

Aztán jött az üzenet: „Sajnálom. Találtam valakit.” Ennyi volt. Egy világ omlott össze bennem. Zsófi próbált vigasztalni:

– Majd meglátod, jobb lesz így! Lesz még más is!

De hónapokig csak vegetáltam. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni – egy kis könyvelőirodában dolgozom Zuglóban –, mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A főnököm egyszer félrehívott:

– Anna, ha kell pár nap szabadság, szólj nyugodtan.

De nem akartam otthon ülni és tovább sajnálni magam.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden vasárnap ugyanazt kérdezte:

– Mikor hozol már haza valakit? Nem akarsz egyedül megöregedni!

Apám csak hümmögött az újság mögül.

A barátaim közül sokan eltűntek – mintha András elvesztésével őket is elvesztettem volna. Egyedül Zsófi maradt mellettem. Ő volt az egyetlen, aki nem ítélkezett.

Az életem lassan visszatért a megszokott kerékvágásba. Dolgoztam, néha elmentem moziba vagy sétálni a Városligetbe. De mindig ott volt bennem egy üresség – mintha valami hiányozna.

Aztán jött ez a nap a Nyugatinál. Amikor megláttam Andrást és azt a nőt – hosszú barna haja volt, gyönyörű kabátban –, először összeszorult a gyomrom. De amikor András rám sem nézett, valami furcsa érzés öntött el: megkönnyebbülés.

– Anna! – szólt rám Zsófi. – Menjünk innen?

– Nem – mondtam határozottan. – Maradni akarok.

Ott álltam, néztem őket, és rájöttem: már nem fáj. Már nem akarom visszakapni azt az embert, aki egyszerűen csak kilépett az életemből. Már nem akarom azt az életet sem vissza, amit vele éltem.

Hazafelé menet Zsófi megkérdezte:

– Miért mosolyogsz?

– Mert végre szabad vagyok – mondtam ki hangosan először.

Otthon leültem az ágyam szélére és végiggondoltam mindent. Az elmúlt évek fájdalmát, csalódásait, azt a rengeteg könnyet és álmatlan éjszakát. És rájöttem: talán azért örültem annak, hogy András rám sem nézett, mert végre nem vagyok az ő történetének része. Végre csak magamért élhetek.

Másnap reggel új szemmel néztem magamra a tükörben. Nem voltam többé „András exbarátnője”. Anna voltam – egy nő, aki túlélte a csalódást és megtanult újra bízni önmagában.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a pillanat a pályaudvaron. Vajon hányan éreznek hasonlót? Hányan félnek elengedni valakit csak azért, mert félnek attól az ürességtől? És vajon tényleg olyan rossz dolog néha örülni annak, ha valaki végre nem vesz többé észre minket?

„Lehet, hogy néha pont az hozza el a szabadságot, akitől legjobban féltünk elszakadni? Ti mit gondoltok erről?”