Amikor a világom darabokra hullott – Egy elhagyott feleség újjászületése Budapesten

– Hogy tehette ezt velem, Gábor? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. A lakás üres volt, csak az óra kattogása töltötte be a csendet. A férjem, akivel huszonhét évet éltem le, tegnap este közölte velem: beleszeretett egy másik nőbe. Egy huszonnyolc évesbe. Azt mondta, nem így tervezte, de nem tudja tovább titkolni.

A szavak még mindig visszhangoztak bennem. „Nem így terveztem, Zsuzsa.” Mintha egy rossz szappanoperában lennék, csak itt nem lehet kikapcsolni a tévét. A gyerekeink, Dóri és Andris már rég kirepültek, saját életüket élik. Most én maradtam egyedül ebben a túl nagy lakásban, ahol minden sarokban ott lapul egy emlék: az első közös karácsonyunk, Gábor nevetése a konyhából, Dóri első lépései a folyosón.

Aznap reggel nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak. Végül csak ültem mozdulatlanul, mint egy szobor. A telefon csörgött – anyám volt az. „Zsuzsikám, minden rendben? Olyan furcsán hallgatag vagy mostanában.” Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el neki, hogy az életem egyik pillanatról a másikra értelmét vesztette?

A szomszédok is tudták már. A lépcsőházban mindenki kerülte a tekintetem. Ilonka néni lesütött szemmel köszönt, mintha attól félne, hogy elkapja tőlem a magányt. A boltban is összesúgtak mögöttem: „Láttad? Az a Zsuzsa, akit Gábor otthagyott…” Mintha valami szégyenbélyeget sütöttek volna rám.

Egy este Dóri felhívott. „Anya, gyere át hozzánk vacsorára!” – kérte könyörgő hangon. Nem akartam menni. Nem akartam látni az együttérző pillantásokat, hallani az üres vigasztalásokat: „Majd jobb lesz!” vagy „Az idő minden sebet begyógyít.” De végül beadtam a derekam.

A vacsora alatt Andris is ott volt a barátnőjével. Próbáltak vidámak lenni, de mindenki érezte a feszültséget. Dóri egyszer csak kifakadt:
– Miért pont most? Miért pont veled történik ez? – kérdezte könnyes szemmel.
– Nem tudom, kicsim – válaszoltam halkan. – Talán valamit elrontottam…
– Ne mondj ilyet! – vágott közbe Andris. – Apa hibája ez, nem a tiéd.

Hazafelé menet végig sírtam az autóban. Az utcákon karácsonyi fények égtek, de nekem minden sötétnek tűnt. Otthon aztán elővettem egy régi fényképalbumot. Néztem a képeket: Gábor fiatalon, én menyasszonyi ruhában, Dóri és Andris kisgyerekként. Hirtelen dühös lettem. Miért kellett mindennek így történnie?

A következő hetekben próbáltam új rutint kialakítani. Reggelente hosszú sétákat tettem a Margitszigeten. Figyeltem az embereket: párok kézen fogva, anyukák babakocsival, idősek sakkoznak a padokon. Néha irigykedtem rájuk – nekik még van társuk.

Egy nap találkoztam Rékával, egy régi kolléganőmmel. Meghívott egy kávéra.
– Zsuzsa, tudom, hogy most borzalmas minden – mondta halkan –, de hidd el, lesz még boldog napod.
– Nem hiszem – ráztam meg a fejem.
– Én is átéltem hasonlót – vallotta be halkan. – De újra fel lehet állni. Csak adj időt magadnak!

Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valaki nem sajnált le nyíltan, hanem erőt adott.

Elkezdtem írni egy naplót. Leírtam minden érzésemet: haragot, csalódást, félelmet és néha reményt is. Egyik este azt írtam: „Ma már nem sírtam.” Ez apró győzelem volt.

A munkahelyemen is változott minden. Korábban Gábor vitt be autóval reggelente; most egyedül utaztam villamossal. Eleinte minden megállóban úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne: „Ott megy az elhagyott asszony.” De lassan megszoktam az új helyzetet.

Egy nap főnököm behívott az irodájába.
– Zsuzsa, látom rajtad, hogy nehéz időszakon mész keresztül – mondta együttérzően –, de szeretném tudni, számíthatok-e rád egy új projektnél?
Ez volt az első alkalom hónapok óta, hogy valaki nem sajnált le nyíltan, hanem erőt adott.
– Igen – feleltem határozottan –, készen állok rá.

A projekt sikeres lett. Kollégáim gratuláltak; éreztem, hogy újra van helyem a világban.

Tavasszal Dóri bejelentette: kisbabát várnak.
– Anya, nagymama leszel! – kiáltotta boldogan.
Először csak néztem rá döbbenten; aztán kitört belőlem a sírás – de most már örömkönnyek voltak.

Az unokám születése mindent megváltoztatott. Új értelmet adott az életemnek. Minden nap ott voltam Dóri mellett; segítettem neki fürdetni a kis Emmát, altattam őt éjszakánként.

Gábor néha felhívott; próbált beszélgetni velem semleges témákról. Egyszer megkérdezte:
– Haragszol rám?
– Már nem – válaszoltam őszintén. – De már nem vagy része az életemnek.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol hónapokkal ezelőtt összetörten sírtam. De már más vagyok: erősebb, bátrabb és szabadabb.

Néha még mindig eszembe jutnak a régi idők; de már nem fáj annyira. Megtanultam újra hinni magamban és abban, hogy mindig van tovább.

Vajon hányan érzik most ugyanezt? Hányan gondolják azt, hogy nincs kiút? Érdemes harcolni önmagunkért? Várom a gondolataitokat…