Amikor a vejem megfordította a napomat – Egy anya vallomása

– Anya, biztos, hogy nem tudod megoldani máshogy? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és én már harmadszor próbáltam elpakolni a piacon vásárolt szatyrokat. A kezem remegett a fáradtságtól, a hátam sajgott, de csak legyintettem.

– Nem baj, majd valahogy elcibálom. – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy a hangom elcsuklik. A buszra gondoltam, ahogy majd felszállok a zsúfolt 7-esre, mindenki bámulja majd a szatyraimat, és közben azon aggódom, hogy el ne hagyjak valamit.

Zsófi sóhajtott. – Levente otthon van… de tudod, milyen. Nem szereti, ha kérünk tőle valamit. – A hangjában ott volt az a régi félelem, amit én is jól ismertem: az elutasításé.

Levente. A vejem. Az a férfi, akit sosem tudtam igazán elfogadni. Mindig túl komoly volt, túl zárkózott. Amikor Zsófi bemutatta nekünk, már akkor éreztem, hogy nem lesz könnyű vele. Az esküvőjükön is csak szorongva ültem végig az asztalnál, figyelve minden mozdulatát. Azóta is minden találkozásunkban ott lappangott valami kimondatlan feszültség.

Most viszont nem volt más választásom. Meg kellett kérnem őt.

– Levente! – szóltam be félénken a nappaliba, ahol épp a laptopját bámulta. – Tudnál segíteni hazavinni ezeket a szatyrokat? Túl sok lett…

Fel sem nézett. – Most? – kérdezte szárazon.

– Igen… most lenne jó. – próbáltam nem mutatni, mennyire megalázónak érzem ezt az egészet.

Zsófi rám nézett, mintha bocsánatot kérne helyette is. Levente végül nagyot sóhajtott, becsukta a laptopot és felállt.

– Rendben. Menjünk.

Az autóban csend volt. Csak az index kattogása töltötte be a teret. Próbáltam valami semleges témát találni.

– Szép idő lett mára…

Levente csak bólintott. Az ablakon kifelé nézett.

Aztán egyszer csak megszólalt:

– Tudja, anyuka… Zsófi sokat aggódik magáért. Főleg mostanában.

Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy beszélgetni akar.

– Igen? Nem akartam terhükre lenni…

– Nem arról van szó – mondta halkan. – Csak… néha úgy érzem, mintha mindig vizsgáztatna engem. Mintha sosem lennék elég jó magának.

A szívem összeszorult. Hányszor gondoltam már ugyanezt róla! Hogy sosem fogad el engem igazán családtagnak.

– Talán mindketten hibáztunk ebben – mondtam végül csendesen.

Levente rám pillantott a visszapillantó tükörben. Egy pillanatra mintha megenyhült volna a tekintete.

– Tudja… Apám sosem segített anyámnak semmiben. Mindig azt mondta: „Az asszony dolga.” Én nem akarok olyan lenni, mint ő volt. De néha nehéz kilépni abból, amit otthon láttam.

Elhallgattam. Most először láttam benne nemcsak a vejemet, hanem egy embert is, aki maga is küzd a múltjával.

A házunk előtt Levente kiszállt, és szó nélkül elkezdte kipakolni a csomagtartóból a szatyrokat. Felvitte őket egészen az ajtómig. Ott megállt.

– Sajnálom, ha néha goromba vagyok – mondta halkan. – Nem magának szól… csak néha nehéz.

A szemem megtelt könnyel. – Én is sajnálom… hogy nem voltam kedvesebb magához.

Egy pillanatig csak álltunk egymással szemben. Aztán Levente bólintott és elindult vissza az autóhoz.

Aznap este sokáig ültem a konyhában egyedül. A szatyrok már rég elpakolva, de bennem még mindig ott kavargott minden szó és érzés.

Vajon hány családban húzódnak ilyen láthatatlan falak? Hányan vagyunk képtelenek kimondani azt az egyszerű mondatot: „Sajnálom”? És vajon mennyi múlik azon, hogy egyszer végre valaki mégis megteszi az első lépést?