Amikor a vejem fordította meg a napot

– Anyu, inkább várj még egy kicsit, hátha eláll az eső – mondta Zsófi halkan, miközben az ablakhoz lépett. A konyhaasztalon ott sorakozott a hétvégi piac minden kincse: friss paradicsom, házi sajt, egy kiló meggy és négy hatalmas szatyor. A buszmegállóig legalább tíz perc gyalog, és a szatyrok már most húzták a karomat.

– Nem tudok tovább maradni, Zsófikám. Holnap reggel dolgozom, és ezek a dolgok is hűtőbe valók – sóhajtottam. A lányom idegesen babrált a telefonjával. Tudtam, mire gondol: Gáborra. A vejemre, akivel sosem volt könnyű szót érteni. Mindig fáradt, mindig siet, és ha valamit kérünk tőle, az arca rögtön megkeményedik.

– Megkérjem Gábort? – kérdezte végül Zsófi félhangosan.

– Nem akarok terhére lenni – mondtam gyorsan, de magamban már tudtam, hogy nincs más választásom. Az eső csak zuhogott, és a szatyrok egyre nehezebbek lettek.

Gábor épp akkor lépett be az ajtón, amikor Zsófi újra megszólalt volna. Vizes kabátban, morcos arccal dobta le a kulcsait az előszobában.

– Mi ez a nagy csend? – kérdezte gyanakodva.

Zsófi rám nézett, én pedig összeszedtem minden bátorságomat.

– Gábor, megtennéd, hogy hazaviszel? Túl sok a szatyor, és nagyon esik – mondtam halkan.

Egy pillanatig csak nézett rám. Az arca rezzenéstelen volt, aztán sóhajtott egy nagyot.

– Jó. Öt perc múlva indulunk – mondta végül.

A kocsiban csend volt. Az ablakon kopogott az eső. Próbáltam valami könnyed témát találni.

– Milyen volt a napod? – kérdeztem óvatosan.

– Mint mindig. Sok munka, kevés idő – felelte röviden.

Aztán hirtelen megszólalt:

– Tudja, néha azt érzem, hogy mindenki csak kér tőlem valamit. Otthon is, munkahelyen is. Néha jó lenne csak egyedül lenni.

Meglepődtem. Soha nem beszélt így velem. Csak bólintottam.

– Értem. De néha mi is csak szeretnénk együtt lenni magával. Nem mindig segítséget kérünk – mondtam halkan.

A piros lámpánál megálltunk. Gábor rám nézett a visszapillantóban.

– Tudom. Csak… néha nehéz ezt kimutatni.

A ház előtt kiszálltunk. Gábor segített bevinni a szatyrokat egészen a konyháig. Ott álltunk ketten a csendben. Éreztem, hogy valami megváltozott.

– Köszönöm – mondtam neki őszintén.

– Nincs mit – felelte, de most először láttam rajta egy halvány mosolyt.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon hány családban van ez így? Hogy mindenki csak vár valamit a másiktól, de közben senki sem meri kimondani az igazi érzéseit? Hogy mennyire nehéz néha közel kerülni egymáshoz?

Talán mindannyiunknak több türelemre lenne szüksége egymás felé. Talán nekünk is meg kell tanulnunk kérni és adni egyszerre.

Mit gondoltok? Nálatok is előfordult már hasonló helyzet? Vajon tényleg ennyire nehéz kimondani azt, amit érzünk?