Amikor a válás után semmi sem marad – Egy budapesti nő története
– Te tényleg azt hiszed, hogy ez így igazságos? – kérdeztem Gábort, miközben a nappali közepén álltam, a kezeim remegtek. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak a szívem zakatolását visszhangozná.
Gábor a kanapén ült, látszólag nyugodtan, de a szeme sarkában ott bujkált valami hideg számítás. – Judit, te is tudod, hogy mindent megbeszéltünk. A lakás az én nevemen van, az autó is. Te mondtad, hogy nem fontosak ezek a dolgok.
A hangja olyan volt, mint egy ügyvédé, nem mint egy férjé. Hirtelen minden közös emlékünk értelmét vesztette. Az évek alatt annyiszor mondtam neki: „Nem számít, kinek a nevén van, csak együtt vagyunk.” Most már tudom, mennyire naiv voltam.
Aznap reggel kaptam meg az ügyvédemtől az utolsó e-mailt: „Sajnálom, Judit, de jogilag minden Gábor nevén van. Nincs mit tenni.” A telefonomat szorongattam, mintha attól várnék segítséget. Anyám hangja csengett a fejemben: „Kislányom, mindig gondolj magadra is!” De én mindig csak adtam, adtam…
A válásunk nem volt viharos – legalábbis kívülről így tűnt. Barátaink szerint mi vagyunk a példa arra, hogyan lehet kulturáltan elválni. De ők nem látták azokat a csendes estéket, amikor Gábor már nem nézett rám, csak a laptopját bámulta. Nem hallották a kimondatlan szavakat, amik közöttünk lebegtek.
A legfájdalmasabb az volt, amikor a lányom, Eszter rám nézett: – Anya, ugye nem költözünk el innen? – A torkomban gombóc nőtt. Mit mondhattam volna? Hogy mindent elvesztettünk? Hogy apa mindent elvitt?
A barátnőm, Zsuzsa próbált vigasztalni: – Judit, újrakezded! Erős vagy! – De én csak bámultam magam elé. Erős vagyok? Vagy csak buta?
Az első közös autónkat együtt választottuk ki egy zuglói kereskedésben. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy az ő nevén legyen. „Egyszerűbb így” – mondta mosolyogva. Akkor még azt hittem, ez tényleg csak formalitás.
Most ott álltam a parkolóban, néztem az autót. Az enyém is volt… valaha. De most már csak egy tárgy volt Gábor listáján.
A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden nap hívott: – Miért nem figyeltél jobban? Hogy lehetett ennyire megbízni benne? – Apám csak hallgatott a háttérben. Ő sosem szólt bele az életembe.
A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kolléganőm, Erika odasúgta egyszer: – Azért egy nőnek mindig kell egy kis tartalék…
De nekem nem volt tartalékom. Mindent beletettem ebbe a házasságba: időt, energiát, szeretetet. És most itt állok 41 évesen Budapesten, egy albérletben keresgélek Eszterrel együtt.
Az este Eszter odabújt hozzám: – Anya, ugye minden rendben lesz? – Megsimogattam a haját és hazudtam: – Persze, kicsim.
De belül üvöltöttem. Hogy lehetett ilyen vakon bízni valakiben? Hogy lehetett ennyire naivnak lenni?
Gábor közben már új életet kezdett. Láttam a Facebookon: új barátnője van, új lakásban lakik. Mintha mi sosem léteztünk volna.
Egy este felhívott: – Judit, ne haragudj rám… de így alakult. Te is találsz majd valakit.
– Nem valakit akarok találni! – kiabáltam vissza. – Az életemet akarom visszakapni!
Letettem a telefont és sírtam. Eszter csendben átölelt.
Azóta eltelt három hónap. Még mindig nehéz minden nap felkelni és újra kezdeni. De lassan megtanulom: nem a tárgyak számítanak. Hanem az, hogy ki vagyok én magamnak.
Vajon hány nő jár még ma is ugyanebben a cipőben Magyarországon? Hányan hiszik el azt a mondatot: „Nem számít, kinek a nevén van…”? És vajon mikor tanuljuk meg végre: magunkat kell először szeretni és védeni?