Amikor a testvérem autóját a nevemre írtam: Egy családi bizalom története

– Zsuzsi, csak egy aláírás kellene, semmi több! – könyörgött a testvérem, Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam a reggeli kávémat meginni. Az arca fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák. Tudtam, hogy nehéz időszakon megy keresztül, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülünk.

– Gábor, biztos vagy ebben? – kérdeztem halkan. – Nem akarom, hogy ebből baj legyen.

– Ugyan már, Zsuzsi! Csak átmeneti megoldás. Tudod, hogy most nem tudom a saját nevemre írni az autót, de ha nem segítesz, elveszítem a munkát is. Megígérem, minden papírt én intézek, te csak aláírsz.

A szívem összeszorult. Gábor mindig is az a típus volt, aki bajba keveredik, de valahogy mindig kimászik belőle. Én pedig mindig ott voltam mögötte, mint egy árnyék. Anyánk halála óta úgy éreztem, nekem kell vigyáznom rá. Így hát aláírtam.

Az első hónapokban minden rendben ment. Gábor boldogan dolgozott futárként az új autóval, én pedig elhittem magamnak, hogy jól döntöttem. Aztán jöttek az első levelek: parkolási bírságok, gyorshajtási csekkek – mind az én nevemre. Először szóltam Gábornak.

– Ne aggódj, Zsuzsi! Majd elintézem – mondta nevetve, de valami furcsa volt a hangjában.

Aztán egy nap felhívott egy nő a végrehajtói irodából.

– Jó napot kívánok, Tóth Zsuzsanna? Az ön nevére bejegyzett gépjármű után jelentős tartozás halmozódott fel. Kérjük, rendezze mihamarabb.

A kezem remegett. Gábor nem vette fel a telefont. Napokig próbáltam elérni, de csak üzenetrögzítőre mondhattam el újra és újra: „Gábor, kérlek, hívj vissza! Baj van!”

Végül egy este megjelent nálam. Fáradt volt és megtört.

– Ne haragudj, Zsuzsi… – kezdte halkan. – Elcsúsztam a részletekkel. A főnököm sem fizetett időben… Tudom, hogy most haragszol rám.

– Nem haragszom – mondtam dühösen –, hanem félek! Ez már nem csak rólad szól! Az én nevemen van minden! Ha nem fizetsz, engem visznek el!

Aznap este órákig sírtam a fürdőszobában. A tükörbe néztem: egy fáradt nő nézett vissza rám, aki mindig mindenkinek segíteni akar – de ki segít neki?

A családunkban ezután minden megváltozott. Apánk szóba sem állt Gáborral hetekig. A nagynéném azt mondta: „Zsuzsi, te túl jó vagy ehhez a világhoz.” De én csak azt éreztem: becsaptak.

A végrehajtó végül letiltotta a fizetésem egy részét. Gábor próbált törleszteni, de sosem volt elég pénze. Egyre többet veszekedtünk.

– Miért nem mondtad el az elején? – kiabáltam rá egy este.

– Mert szégyelltem! – ordította vissza könnyes szemmel. – Mindig csak bajt hozok rád…

Aztán egy nap Gábor eltűnt. Senki sem tudta, hol van. Hetekig kerestük, aggódtunk érte. Végül kaptam tőle egy levelet: „Bocsáss meg! Nem akartalak ebbe belerángatni. Megpróbálom helyrehozni.”

Azóta eltelt két év. Az adósságot lassan kifizettem. Gábor visszajött Budapestre, most már rendes munkája van és próbálja jóvátenni a hibáit. De bennem valami végleg eltört.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg segíteni akartam vagy csak féltem nemet mondani? Hol van az a határvonal, ahol a szeretet átfordul naivitásba? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már cserbenhagyott?