Amikor a testvéred otthonodban idegenné válik – Egy nő harca a saját határaiért
– Nem hiszem el, hogy már megint elpakoltad a kávéfőzőt! – csattantam fel egy reggel, miközben a konyhapultot túrtam. Halina, a húgom, csak vállat vont.
– Nálunk otthon mindig így volt. Szerintem így praktikusabb – mondta, mintha ez mindent megmagyarázna.
Ott álltam pizsamában, kócosan, egy hosszú éjszaka után, amikor alig aludtam valamit. Azóta, hogy Halina ideköltözött hozzám, minden reggelem ilyen feszültséggel indult. Azt hittem, csak néhány hét lesz, amíg összeszedi magát a válása után. De már három hónap telt el.
Gyerekkorunkban Halinával mindent együtt csináltunk. Egy szobában aludtunk, együtt nevettünk, sírtunk, suttogtunk titkokat a takaró alatt. Akkor azt hittem, ez örökké így marad. De az élet másképp alakította.
A főiskola után én Budapestre költöztem, Halina Szegeden maradt. Ritkán találkoztunk, de minden alkalommal úgy folytattuk, mintha nem telt volna el idő. Amikor felhívott sírva azon az estén, hogy a férje elhagyta egy másik nőért, nem gondolkodtam: azt mondtam, jöjjön hozzám.
Az első hetekben úgy éreztem magam, mint egy igazi nővér. Főztem neki levest, hallgattam a panaszait, együtt néztünk régi magyar filmeket. De aztán valami megváltozott. Halina elkezdte átrendezni a lakást. Elpakolta a könyveimet, áthúzta az ágyneműt a vendégszobában – az én ágyneműmet –, és minden reggel úgy ébredtem, hogy valami máshol van.
Egy este hazaértem a munkából – tanár vagyok egy általános iskolában –, és Halina ott ült a nappalimban két barátnőjével. Hangosan nevettek, boros poharak voltak mindenütt.
– Szia! – intett lazán. – Remélem, nem baj, hogy átjöttek a lányok. Képzeld, főztem nekik gulyást!
A gulyás az én fazekamban rotyogott. A nappali tele volt idegenekkel. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.
Aznap este nem szóltam semmit. Csak bementem a szobámba és becsuktam az ajtót. De belül forrtam.
Másnap reggel Halina már korán fent volt.
– Figyelj, Eszter – kezdte –, gondoltam, hogy átrakom a kanapét az ablak alá. Sokkal világosabb lenne tőle a szoba.
– Halina! – szakadt ki belőlem. – Ez az én lakásom! Nem akarom, hogy mindent átrendezz!
Elhallgatott. Egy pillanatig csak nézett rám nagy barna szemeivel.
– Azt hittem, segítek… – suttogta.
– Segíteni? Nekem? Vagy magadnak? – kérdeztem vissza keserűen.
Aznap egész nap ezen gondolkodtam. Vajon tényleg túl szigorú vagyok? Vagy csak végre ki kellene mondanom: elég volt?
A következő héten minden csak rosszabb lett. Halina egyre több dolgot vett át az életemből: ő vásárolt be helyettem („úgyis ráérek”), ő döntötte el, mit főzünk („a te diétád úgysem működik”), ő szervezte meg a hétvégi programokat („ne ülj már mindig otthon!”).
Egy péntek este anyánk is átjött látogatóba. Alig vártam, hogy végre valaki megért majd.
– Jaj, Eszterkém – mondta anya –, örülj neki, hogy van testvéred! Másnak nincs ilyen szerencséje.
Halina rám nézett diadalmasan. Éreztem: most végképp egyedül maradtam.
Aznap este sírva fakadtam a fürdőszobában. Hogy lehet az, hogy pont az bánt meg legjobban, akit legjobban szeretek? Hogy lehet az, hogy nem tudok nemet mondani neki?
Egyik nap Halina bejelentette:
– Találtam egy állást Pesten! De még nem tudom, mikor költözöm el…
A szívem egyszerre ugrott össze örömtől és félelemtől.
– Halina – mondtam halkan –, szeretlek. De szükségem van a saját életemre is. Kérlek… próbálj meg mihamarabb önállósodni.
Először láttam rajta igazi meglepetést és fájdalmat.
– Azt hittem, itt mindig lesz helyem… – suttogta.
– Mindig lesz helyed a szívemben – válaszoltam –, de most már szükségem van arra is, hogy újra otthon érezzem magam a saját lakásomban.
Halina két hét múlva elköltözött. Az első napokban üresnek tűnt minden. Hiányzott a nevetése, még a rendetlensége is. De aztán lassan visszatért az életembe a csend és a nyugalom.
Néha még mindig azon gondolkodom: vajon önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna az én helyemben?