Amikor a szomszédom felnyitotta a szemem: Az igazság, amit nem akartam hallani
– Judit, ne haragudj, de muszáj elmondanom valamit – Ildikó hangja remegett, miközben az ajtómban állt. A kezében egy tál frissen sült pogácsa volt, de az arca sápadtabb volt, mint valaha. – Tegnap láttam… láttam, hogy egy nő jött ki tőletek, amikor te még dolgoztál.
A pogácsa illata hirtelen émelyítővé vált. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. – Biztos vagy benne? – kérdeztem rekedten, de már tudtam, hogy Ildikó nem az a fajta ember, aki pletykálkodik. Mindig is őszinte volt velem, néha túlságosan is.
– Sajnálom, Judit. Nem akartam bajt keverni… de már nem először látom – suttogta.
Aznap este, amikor Zoltán hazaért, úgy néztem rá, mintha idegen lenne. Minden mozdulata gyanússá vált: ahogy letette a kulcsot az asztalra, ahogy túl gyorsan adott puszit az arcomra. Az illata is más volt – mintha idegen parfüm keveredett volna az övéhez.
– Minden rendben? – kérdezte Zoltán, miközben leült mellém a kanapéra.
– Persze – hazudtam. A hangom üresen csengett.
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és minden apró részletet újra lejátszottam magamban: miért kezdett el mostanában később hazaérni? Miért lett hirtelen olyan figyelmes – vagy épp közönyös? Miért van mindig nála a telefonja, még a fürdőszobába is magával viszi?
Másnap reggel úgy döntöttem, nem megyek be dolgozni. Felhívtam a főnökömet, hogy beteg vagyok. Egész nap otthon ültem, és figyeltem. Dél körül csörgött a kapucsengő. Egy fiatal nő állt a lépcsőházban, hosszú barna haja volt és piros kabátja. Feljött a harmadikra, megállt az ajtónk előtt – és kopogott.
A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Kinyitottam az ajtót.
– Szia… Zoltán itthon van? – kérdezte zavartan.
– Nem – feleltem halkan. – Ki vagy te?
A nő elpirult. – Én… csak egy barátja vagyok.
– Hogy hívnak? – kérdeztem keményebben.
– Eszter vagyok.
A nevétől összeszorult a gyomrom. Eszter… Zoltán egyszer említette ezt a nevet, azt mondta, egy új kolléganője van így hívják. Akkor még nem sejtettem semmit.
– Sajnálom, de most mennem kell – mondta Eszter gyorsan, és lesietett a lépcsőn.
Leültem a konyhaasztalhoz és sírtam. Nem tudtam abbahagyni. A könnyeim belefolytak a kávémba. Ildikó átjött később, csendben leült mellém.
– Tudtam… – suttogtam. – Mindig is tudtam valahol mélyen.
Ildikó megszorította a kezem. – Nem te tehetsz róla.
Aznap este Zoltán később jött haza. Amikor belépett az ajtón, már vártam rá.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Miről? – kérdezte óvatosan.
– Eszterről.
Zoltán arca elsápadt. Egy pillanatig azt hittem, összeesik.
– Judit… ez nem az, aminek látszik…
Felnevettem keserűen. – Akkor minek látszik? Hogy egy idegen nő jár be hozzánk, amikor én dolgozom? Hogy mindenki tudja már rajtam kívül?
Zoltán leült az ágy szélére és fejét a kezébe temette. – Sajnálom… nem akartam bántani téged…
– Akkor miért tetted? – kiáltottam rá. A hangom visszhangzott a lakásban.
– Magányos voltam… te mindig dolgoztál… Eszter megértett…
A szavai úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát ezért? Mert dolgoztam? Mert próbáltam eltartani minket?
Aznap este Zoltán elment. Nem maradt más utánunk csak csend és üresség. Napokig csak vegetáltam: nem ettem, nem aludtam rendesen. Anyám felhívott naponta többször is:
– Kislányom, gyere haza pár napra! Ne maradj egyedül!
De nem akartam hazamenni. Nem akartam gyengének látszani.
Ildikó minden nap átjött egy kis süteménnyel vagy levessel. Néha csak ültünk egymás mellett csendben. Máskor beszélgettünk: gyerekkorról, családról, arról, hogy mennyire nehéz újrakezdeni negyven fölött.
Egy este aztán úgy döntöttem: elég volt az önsajnálatból. Felhívtam egy régi barátnőmet, Katát.
– Gyere el velem moziba! – kérleltem.
Kata nevetett: – Végre! Már azt hittem sosem hívsz!
Aznap este először éreztem újra valamit: reményt. Hogy talán lehet még boldog életem Zoltán nélkül is.
Hetek teltek el. Zoltán néha írt üzenetet: bocsánatot kért, vissza akart jönni. De én már nem akartam visszanézni. Megtanultam egyedül élni: reggelente kávéztam az erkélyen, esténként sétáltam a Duna-parton. Néha még mosolyogni is tudtam.
Egy nap Ildikóval ültünk az udvaron és néztük ahogy játszanak a gyerekek.
– Tudod Judit – mondta halkan –, néha az élet akkor mutatja meg az igazi arcát, amikor legkevésbé várjuk.
Bólintottam. Már nem haragudtam rá semmiért – sőt hálás voltam neki azért az egyetlen mondatért is.
Most már tudom: néha össze kell törni ahhoz, hogy újra felépíthesd magad.
De vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani magunknak azért, hogy ennyire bíztunk valakiben? És vajon újra lehet-e hinni valakinek ezek után?