Amikor a szomszédba költözik a szerelem: Nagypapa új élete hetvenkét évesen
– Hogy tehetted ezt anyád emlékével? – kiáltottam rá apámra azon a hideg februári estén, amikor bejelentette, hogy Ilonával, a szomszédasszonnyal összeköltözik. A konyhaasztalnál ültünk, a régi viaszosvászon terítőn még ott voltak a nagymama kávéfoltjai. A testvérem, Zsuzsi csak némán bámult maga elé, anyám pedig csendben sírt.
Apám, Pista papa, hetvenkét évesen döntött úgy, hogy új életet kezd. Nagymama, Éva néni halála után minden megváltozott. A ház üres lett, a vasárnapi ebédek csendesek, mintha a falak is gyászolnának. Mindannyian azt hittük, hogy apám is lassan elcsendesedik majd, de nem így történt.
Ilona néni mindig is ott lakott mellettünk. Özvegy volt már tíz éve, kedvesen mosolygott ránk a kerítésen át, néha áthozott egy tál levest vagy friss pogácsát. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer apám vele talál majd vigasztalást.
– Nem felejtem el anyátokat – mondta apám halkan, miközben a kezét tördelte. – De nem bírom tovább az egyedüllétet. Ilonával jó beszélgetni… és jó vele nevetni is.
A szívem egyszerre volt tele haraggal és szomorúsággal. Hogy lehet ilyen gyorsan továbblépni? Hogy lehet valaki más mellett boldog, amikor mi még mindig gyászolunk?
A következő hetekben minden megváltozott. Apám egyre többet volt Ilonánál. Néha láttam őket együtt sétálni a parkban, vagy a piacon nevetgélni. A testvéremmel egyre kevesebbet beszéltünk róla; mintha szégyelltük volna az érzéseinket.
Egyik este Zsuzsi átjött hozzám.
– Szerinted tényleg szereti Ilonát? – kérdezte halkan.
– Nem tudom – feleltem. – De azt látom rajta, hogy boldogabb, mint mióta anya meghalt.
Anyánk is nehezen viselte a helyzetet. Úgy érezte, apám elárulta őt és a családot. Egyik nap összevesztek; anyám sírva vágta apám fejéhez:
– Ha ennyire könnyű volt elfelejteni anyádat, akkor talán sosem szeretted igazán!
Apám csak némán állt az ajtóban. Aznap este nem jött haza.
A faluban hamar elterjedt a hír. Az emberek suttogtak rólunk a boltban, az orvosi rendelőben. Egyesek szerint apám helyesen teszi, hogy újrakezdi az életét; mások szerint szégyenletes, hogy ilyen hamar továbblépett.
Egy vasárnap Ilona néni meghívott minket ebédre. Anyám nem akart menni, de végül rábeszéltük. Az asztal roskadozott a finom ételektől: húsleves, rántott hús, krumplipüré, uborkasaláta – pont úgy, ahogy nagymama csinálta. Ilona néni kedvesen mosolygott ránk.
– Tudom, hogy nehéz ez mindenkinek – mondta halkan. – Nem akarok senki helyére lépni. Csak szeretném, ha Pista boldog lenne… és ha ti is elfogadnátok engem.
A szavak ott maradtak a levegőben. Anyám csak bólintott, de láttam rajta, hogy még mindig fáj neki.
Ahogy telt az idő, lassan megszoktuk az új helyzetet. Apám és Ilona összeházasodtak egy szűk körű polgári esküvőn. Nem volt nagy ünnepség; csak mi voltunk ott és néhány közeli barát. Aznap este apám odalépett hozzám.
– Tudom, hogy nehéz elfogadni ezt – mondta –, de én is csak ember vagyok. Szükségem van társra… és szeretetre.
Megöleltem őt. Először éreztem azt, hogy talán nekünk is jár az újrakezdés lehetősége.
Azóta sok minden változott. Ilona néni lassan a család része lett; segít nekünk az ünnepeken, együtt főzünk karácsonykor, és már nem érzem azt a fojtogató hiányt sem. Persze vannak még nehéz napok; néha eszembe jut nagymama mosolya vagy egy-egy régi történet.
De most már tudom: az élet nem áll meg a veszteségnél. Mindannyiunknak joga van boldognak lenni – még akkor is, ha ehhez előbb el kell engednünk valakit.
Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani egy ilyen újrakezdést? Vagy örökre haragudnátok arra, aki tovább mer lépni?