Amikor a szomszéd átlépi a határt: Egy budapesti anya története bizalomról, családról és elveszett nyugalomról

– Márta, ugye nem baj, ha ma is áthozom a gyerekeket? – hallottam Éva hangját a kaputelefonból, miközben a konyhában próbáltam egyensúlyozni a reggeli készítés és a síró kisfiam között. A hangja már-már követelőző volt, nem kérlelő. Az utóbbi hónapokban ez mindennapossá vált.

Éva, a szomszédasszonyom, akivel egykor együtt toltuk babakocsiban a gyerekeinket a Városligetben, mostanra szinte beköltözött hozzánk. Eleinte örültem neki – végre valaki, aki megért, aki segít, ha elakadok. De mostanra úgy éreztem, mintha az életem minden szegletébe beférkőzött volna.

– Persze, gyere csak – mondtam fáradtan, de belül már fortyogtam. A férjem, Gábor is észrevette rajtam a feszültséget. Egy este, amikor végre elaludtak a gyerekek, odafordult hozzám:

– Márta, meddig akarod ezt még csinálni? Éva minden nap itt van, már alig van magánéletünk.

– Tudom – sóhajtottam. – De ha nemet mondok, megsértődik. És mégiscsak segített nekem, amikor Bence beteg volt…

Gábor csak megrázta a fejét. – Az nem ugyanaz. Most már ő használ ki téged.

Másnap reggel Éva már az ajtóban állt két gyerekkel és egy tál süteménnyel. – Gondoltam, ma is együtt reggelizünk! – mondta vidáman, de a hangjában ott bujkált az elvárás.

A napok egybefolytak. Éva gyerekei nálunk játszottak, Éva nálunk kávézott, néha még főzni is nálam kezdett el. A lakásunkból eltűnt a csend. Egyre gyakrabban kaptam magam azon, hogy kerülöm őt – gyorsan lehúztam a redőnyt, ha láttam az ablakból, hogy jön.

Egyik délután Bence sírva jött oda hozzám:

– Anya, miért nem lehetünk csak mi hárman? Miért van mindig itt Zsófi meg Marci?

A szívem összeszorult. Mit mondjak neki? Hogy anya nem tud nemet mondani? Hogy félek megbántani valakit?

Aznap este elhatároztam: beszélnem kell Évával. Amikor másnap átjött, félrehívtam a nappaliban.

– Éva, szeretnék valamit megbeszélni veled. Mostanában úgy érzem, túl sok időt töltünk együtt…

Az arca megkeményedett. – Márta, azt hittem barátok vagyunk! Most már zavarunk?

– Nem erről van szó… Csak szeretném, ha néha lenne egy kis nyugalmunk is.

Éva felkapta a táskáját. – Hát jó. Akkor majd nem jövünk át többet! – vágta oda sértetten.

Napokig nem láttam őket. A lakásban végre csend lett, de valami hiányzott is. Bence is kérdezgette:

– Anya, Éva néni haragszik ránk?

A játszótéren is éreztem a feszültséget. Éva más anyukákkal beszélgetett, rám rá sem nézett. A többi szomszéd is furcsán méregetett – mintha én lennék a rossz.

Egy este Gábor leült mellém.

– Tudod, hogy jól döntöttél? Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

De én csak bámultam ki az ablakon. Vajon tényleg jól döntöttem? Vagy csak önző voltam?

Pár hét múlva Éva becsöngetett. Zavartan állt az ajtóban.

– Márta… beszélhetnénk? Talán tényleg túlzásba vittem… Csak annyira egyedül érzem magam mostanában.

Leültünk teázni. Hosszú csend után megszorította a kezem.

– Sajnálom. Nem akartalak kihasználni.

– Én sem akartalak megbántani – mondtam halkan.

Azóta óvatosabb vagyok. Megtanultam nemet mondani – de azt is, hogy néha mindannyian hibázunk. És hogy az igazi barátság talán pont attól erősödik meg, ha merünk őszinték lenni egymással.

Néha mégis elgondolkodom: hol van az a határ, ahol a segítség véget ér és elkezdődik a kihasználás? Ti mit tennétek a helyemben?