Amikor a szív nem bocsát: Egy anya története, aki elment a csecsemőjével

– Elég volt! – kiáltottam, miközben a forró víz sistergett a fazékban, és a kisfiam, Bence, torkaszakadtából sírt a másik szobában. – Gábor! Menj már be hozzá! Nem bírom tovább egyedül! – A hangom remegett, de Gábor csak a telefonját nyomkodta a kanapén, mintha nem is hallaná.

– Mindjárt, Eszter, csak befejezem ezt a cikket… – dünnyögte, de tudtam, hogy megint csak a Facebookot pörgeti.

A fazékból kifutott a leves, végigcsorgott a tűzhelyen. A konyha megtelt égett hagyma szagával. A kezem remegett, ahogy letettem a fakanalat. Bence sírása egyre kétségbeesettebb lett. Nem volt választásom: otthagytam mindent, berohantam hozzá. Felkaptam, ringattam, próbáltam megnyugtatni. Közben a fejemben csak egy gondolat zakatolt: „Miért vagyok ebben egyedül?”

Aznap este már harmadszor vesztünk össze Gáborral. – Te nem is vagy itt velünk! – tört ki belőlem. – Csak dolgozol vagy a telefonodat nyomkodod! Én meg egész nap egyedül vagyok Bencével! Nem bírom tovább!

– Hagyjál már ezzel! Más nők is kibírják! Anyám is felnevelt engem egyedül – vágta oda.

– De én nem akarok mindent egyedül csinálni! – zokogtam. – Segíts legalább hétvégén! Egy órára vidd el sétálni!

– Nekem is kell pihenni! Egész héten dolgozom! – mondta fásultan.

Aztán csend lett. Csak Bence szuszogott az ölemben. Éreztem, ahogy minden feszültség összegyűlik bennem. Anyám szavai visszhangoztak a fejemben: „Eszterkém, ne hagyd magad! Egy házasság két emberen múlik.”

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Dolgozom, ne hívj.” Bence sírt, én pedig próbáltam egyszerre főzni, mosni, takarítani és ringatni őt. Délutánra már alig álltam a lábamon. Felhívtam anyámat.

– Anya… nem bírom tovább – suttogtam. – Eljönnél? Vagy… hazamehetnék hozzátok pár napra?

– Gyere haza, kislányom – mondta azonnal. – Majd segítünk.

Este Gábor hazaért. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.

– Mi ez a rendetlenség? Miért nincs vacsora?

– Egész nap Bencével voltam… Nem volt időm – válaszoltam halkan.

– Akkor miért nem főztél előre? – kérdezte ingerülten.

– Mert nem vagyok robot! – csattantam fel. – És nem vagyok egyedülálló anya!

– Akkor viselkedj úgy, mint egy feleség! – szólt vissza gúnyosan.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. Hajnalban összepakoltam pár ruhát Bencének és magamnak. Amikor Gábor felébredt, már az ajtóban álltam.

– Hova mész? – kérdezte álmosan.

– Anyámhoz. Segítség kell. És idő kell… hogy átgondoljam ezt az egészet.

– Ne hülyéskedj már! Most komolyan el akarsz menni?

– Igen. Mert ha maradok, beleőrülök.

Anyámék paneljében meleg fogadtatás várt. Anyám átölelt, Bencét kivette a kezemből.

– Pihenj le egy kicsit, Eszterkém. Majd én vigyázok rá.

Az első este úgy aludtam el, mint akit leütöttek. Másnap reggel anyám friss kakaóval és vajas kiflivel ébresztett.

– Mi lesz most veletek? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom… Gábor nem akar változni. Nem érti meg, hogy ez így nem megy tovább.

– Beszéljetek még egyszer nyugodtan. De ne hagyd magad visszarángatni ugyanabba!

Gábor napokig nem hívott. Aztán mégis:

– Mikor jössz haza? Nem csinálhatod ezt velem!

– Évek óta csinálod ezt velem te! – vágtam vissza. – Ha változtatni akarsz, beszéljünk róla. De ha nem… akkor inkább maradok itt.

– Ne fenyegetőzz már! Más férfiak örülnének ilyen feleségnek!

– Akkor keress olyat! – mondtam keserűen.

Eltelt egy hét. Anyám segített Bencével, én lassan újra embernek éreztem magam. Egyik este leült mellém:

– Eszterkém… ha úgy döntesz, hogy visszamész hozzá, csak akkor tedd meg, ha tényleg hiszed, hogy változni fog.

– Nem tudom… Félek, hogy minden ugyanaz lesz.

Közben Gábor üzeneteket írt: „Hiányzol”, „Bence nélkül üres a lakás”, „Gyere haza”. Egyik este mégis felhívtam:

– Gábor… beszéljünk őszintén. Segíteni fogsz nekem? Részt veszel Bence életében? Vagy csak azt akarod, hogy visszajöjjek főzni és takarítani?

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nem tudom… Nekem ez nehéz… Apám se segített anyámnak soha…

– De te nem vagy az apád! Ha nem változtatsz, elveszítesz minket.

Másnap váratlanul megjelent nálunk egy csokor virággal és egy doboz bonbonnal.

– Sajnálom… Próbálkozom… De nekem is kell idő…

Anyám félrehívott:

– Eszterkém, látod rajta az őszinteséget?

– Nem tudom… Félek hinni neki…

Visszaköltöztem próbaképpen pár napra. Az első hétvégén Gábor tényleg elvitte Bencét sétálni a játszótérre. Főztünk együtt ebédet is. Már-már reménykedtem.

Aztán vasárnap este újra elővette a telefonját vacsora közben.

– Gábor… beszélgethetnénk? – kérdeztem óvatosan.

– Most megy a Fradi-meccs… Majd később!

A gyomrom összeszorult. Ugyanaz kezdődött elölről: közöny, menekülés a felelősség elől.

Egy hét múlva már újra minden rám szakadt: főzés, mosás, altatás… Gábor késő estig dolgozott vagy barátokkal sörözött.

Egyik este váratlanul korábban jött haza – furcsa illat lengte be az előszobát. A kabátján női parfüm szaga volt.

– Hol voltál? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak bent maradtunk még páran az irodában…

De láttam rajta: hazudik.

Másnap reggel véletlenül megláttam egy üzenetet a telefonján: „Köszönöm az estét… jó volt veled beszélgetni.” Egy női név: Tímea.

Összeomlott bennem minden remény. Délután összepakoltam mindent: Bence ruháit, játékait… és végleg elmentem anyámhoz.

Gábor próbált visszahívni: „Nem történt semmi! Csak barátok vagyunk!”

De én már nem hittem neki.

Anyám ölelt át némán. Bence békésen aludt mellettem azon az éjszakán…

Most itt ülök és írok nektek erről az egészről. Vajon hány nő él át hasonlót Magyarországon? Hányan maradnak csendben csak azért, mert félnek egyedül maradni? És hányan mernek végül kilépni abból a körforgásból?

Néha csak azt szeretném kérdezni: tényleg ennyire természetes nálunk, hogy minden teher az anyák vállán van? Vagy van remény arra, hogy egyszer tényleg társat találjunk egymásban?