Amikor a Szív Dacol a Világgal: Történetem Annával
– Gábor, ezt most komolyan gondolod? – csattant fel anyám hangja, miközben a nappali sarkában állt, karba tett kézzel. A hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a csalódottságtól. Apám csak némán bámult ki az ablakon, mintha a kora tavaszi esőben keresné a választ mindenre.
Ott álltam előttük, egy szál virággal a kezemben, amit Annának szántam. A szívem hevesen vert, de tudtam, hogy nem hátrálhatok meg. – Igen, anya. Szeretem Annát. Nem érdekel, hogy mit mondanak mások.
Anyám arca eltorzult. – De hát nézz már rá! Nem illik hozzád. Te mindig is olyan lányokat hoztál haza… – elharapta a mondatot. Tudtam, mire gondol: magas, vékony, hosszú hajú lányok, akik megfeleltek a családunk kimondatlan elvárásainak. Anna viszont alacsony volt, teltkarcsú és göndör haja mindig kicsit kócosnak tűnt. De amikor rám mosolygott, minden más megszűnt létezni.
Aznap este Annával találkoztam a Margitszigeten. A Duna illata keveredett a frissen nyírt fűével. Anna csendben ült mellettem a padon, és csak nézett maga elé.
– Mit mondtak? – kérdezte halkan.
– Nem örülnek neki – válaszoltam őszintén. – De nem érdekel. Veled akarok lenni.
Anna szeme megtelt könnyel. – Tudod, Gábor, egész életemben azt éreztem, hogy valaki mindig meg akar változtatni. Hogy sosem vagyok elég jó…
Megfogtam a kezét. – Nekem pont így vagy jó. És ha kell, mindenkivel szembeszállok érted.
A következő hetekben egyre nehezebb lett minden. A barátaim közül többen is elfordultak tőlem. Egyik este Péterrel ültem egy sör mellett a Blahán.
– Gábor, ne haragudj, de tényleg ezt akarod? – kérdezte komoran. – Nézd meg magad! Régen te voltál az, akiért minden lány odavolt… Most meg…
– Most meg boldog vagyok – vágtam rá dacosan.
Péter csak legyintett. – Te tudod…
A családom is egyre ridegebb lett velem. Anyám napokig nem szólt hozzám, apám pedig csak annyit mondott: – Felnőtt vagy már, döntsd el magadnak.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Anna szülei is kételkedni kezdtek bennem.
– Gábor, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Anna édesapja egy vasárnapi ebéd után. – A lányom sokat szenvedett már…
– Biztos vagyok benne – feleltem határozottan.
Aztán jött az eljegyzés. Egy kis kávézóban kértem meg Anna kezét. Ő sírva mondott igent. Aznap este először éreztem azt, hogy minden akadály ellenére van remény.
Az esküvőnk napján azonban újra felszínre törtek az indulatok. Anyám az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy meggondolom magam.
– Még most sem késő… – súgta oda az öltözőben.
– Anya, kérlek… – néztem rá könyörgő szemekkel.
A templomban Anna remegő kézzel kapaszkodott belém. A vendégek között voltak olyanok is, akik suttogva méregették őt.
De amikor kimondtuk az igent, minden kétely eltűnt belőlem. Anna könnyei végigfolytak az arcán, és én tudtam: ezért megérte harcolni.
Az első közös évünk sem volt könnyű. Anyám csak ritkán látogatott meg minket. A barátaim közül is csak néhányan maradtak mellettem. De Annával minden nap ajándék volt.
Aztán megszületett Lili lányunk. Amikor először tartottam a karomban, rájöttem: mindaz a fájdalom és harc csak még értékesebbé tette ezt a pillanatot.
Anyám először akkor sírt megkönnyebbülten és boldogan, amikor meglátta Lilit. – Olyan gyönyörű… – suttogta.
Most itt ülök a gyerekszoba ajtajában és figyelem Annát, ahogy Lilit altatja. Néha még mindig eszembe jutnak azok a napok, amikor mindenki ellenünk volt.
De ma már tudom: nem mások véleménye számít, hanem az, hogy boldogok vagyunk-e együtt.
Vajon hányan élnek még mindig úgy Magyarországon is, hogy inkább másoknak akarnak megfelelni? Mikor merjük végre igazán követni a szívünket?