Amikor a szeretet számlává válik: Egy magyar család, pénz és határok története

– Megint anyád hív – mondtam Gábornak, miközben a telefonom kijelzőjén ott villogott: „Erzsébet mobil”. A hangomban fáradtság volt, de próbáltam nem túl élesen mondani. Gábor csak sóhajtott, és elvette tőlem a telefont.

– Szia, anya. Igen, persze, minden rendben… – hallottam, ahogy a hangja egyre halkabb lesz, ahogy kiment a konyhába. Tudtam, hogy miről beszélnek. Minden hónapban ugyanaz: fizetésnap után néhány órával Erzsébet néni már jelentkezik is. Hol a villanyszámla, hol a gyógyszerek, hol pedig csak „egy kis segítség” kell. És Gábor mindig ad.

Az első években még megértettem. Azt mondta, „Anyámék nehezen élnek, nekünk meg van munkánk, segítenünk kell.” De most már három éve vagyunk házasok, van két gyerekünk, és egyre nehezebb kijönni a pénzből. A rezsi nőtt, az élelmiszerárak az egekben, és most még az óvodai befizetés is gondot okoz. Mégis, amikor szóba hozom Gábornak, hogy talán beszélni kellene az anyjával a pénzről, csak annyit mond: „Nem hagyhatom őket cserben.”

Aznap este csendben vacsoráztunk. A gyerekek már aludtak, én pedig csak bámultam a tányéromat.

– Szerinted meddig fog ez így menni? – kérdeztem halkan.

Gábor letette a villát.

– Nem tudom. De nem akarom, hogy anyámék nélkülözzenek.

– És mi? Mi nem számítunk? – szaladt ki belőlem dühösen.

Gábor rám nézett, és láttam a szemében a fáradtságot. Nem akart veszekedni. Én sem. De valahol mélyen éreztem: ha most nem húzok határt, soha nem lesz vége.

Másnap Erzsébet néni váratlanul beállított hozzánk. A gyerekek örültek neki, de én már előre éreztem a gyomromban azt a feszültséget.

– Jaj, drágáim, annyira jó itt nálatok! – mondta mosolyogva, de amikor Gábor kiment a szobából, odasúgta nekem: – Ugye nem baj, ha most egy kicsit többet kérek? Olyan drága lett minden…

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam. Később Gábor szólt nekem: „Anyámnak most tényleg nagy szüksége van ránk.”

Aznap este nem bírtam tovább. Amikor lefeküdtünk, kimondtam:

– Gábor, én ezt így nem bírom tovább. Szeretem az anyádat, de úgy érzem, mintha minden hónapban egy kicsit kevesebb maradna belőlünk. A gyerekeknek is kellene új cipő, nekem is dolgoznom kellene többet… De ha mindent odaadunk nekik, mi marad nekünk?

Gábor sokáig hallgatott.

– Tudom – mondta végül halkan. – De félek attól, hogy ha nemet mondok nekik, akkor rossz fia leszek.

– És ha magadnak mondasz nemet? Vagy nekünk? Akkor milyen férj vagy? Milyen apa?

Ez volt az első alkalom, hogy igazán kimondtam azt, amit hónapok óta éreztem. Gábor szemében könnyek csillantak meg. Nem szólt többet aznap este.

A következő héten próbáltam beszélgetni Erzsébet nénivel is.

– Erzsi néni, tudja… mostanában nekünk is nehéz. A gyerekek nőnek, sok mindenre kell költeni… Talán meg tudná próbálni egy kicsit kevesebbet kérni?

Erzsébet néni először csak nézett rám döbbenten.

– Hát persze, hogy nektek is nehéz! De hát mi mást tehetnék? Az állam nem segít… A nyugdíj alig elég gyógyszerre! – tört ki belőle.

Éreztem a bűntudatot. De ugyanakkor dühös is voltam: miért csak mi vagyunk mindig a megoldás?

Aznap este Gábor csendben ült mellettem.

– Anyám megsértődött – mondta halkan.

– Lehet… De talán most először gondolkodik el rajta, hogy meddig mehet ez így tovább.

A következő hetek feszültek voltak. Erzsébet néni kevesebbet hívott. Gábor gyakran volt rosszkedvű. Éreztem a távolságot köztünk is – mintha valami megtört volna bennünk.

Egyik este azonban Gábor odafordult hozzám:

– Lehet, hogy igazad van. Nem akarom elveszíteni anyámat… de téged sem. Megpróbálok beszélni vele újra – mondta csendesen.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Erzsébet néni megtanulta beosztani azt a keveset is jobban; mi pedig megtanultunk nemet mondani – néha bűntudattal, de egyre bátrabban.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hol van az igazi határ szeretet és önfeladás között? Meddig tartozunk felelősséggel a szüleinknek – és mikor kell végre magunkra is gondolni?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt család és önmagatok között?”