Amikor a szeretet megfakul: Egy válás története az ötvenes éveimben

„Tudod, Zsuzsa, néha úgy érzem, mintha egy idegennel élnék együtt – és az idegen én vagyok.” A hangom remegett, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a teásbögrét. Kint az eső kopogott az ablakon, a villamos csilingelése tompán szűrődött be a Bartók Béla útról. Zsuzsa rám nézett, szemében aggodalom csillogott.

„Mariann, mi történt?” – kérdezte halkan. „Te és Laci… mindig azt hittem, ti vagytok az örök pár.”

Felsóhajtottam. „Harminc év után már csak árnyékai vagyunk önmagunknak. Laci egész nap dolgozik vagy a tévét bámulja. Ha beszélünk is, csak arról, hogy mit kell venni a boltban vagy mikor jön a gázszerelő. Nem emlékszem, mikor ölelt meg utoljára úgy igazán.”

Zsuzsa csendben maradt. Tudta, hogy nem várok tanácsot – csak azt, hogy valaki végre meghallgasson.

„És Bence?” – kérdezte végül a fiamra utalva.

„Ő már egyetemista Szegeden. Ritkán jár haza. Néha úgy érzem, mintha mindannyian külön életet élnénk ugyanabban a lakásban.”

Aznap este Laci későn ért haza. Ledobta a kabátját, szó nélkül leült a tévé elé. Megmelegítettem neki a vacsorát, de csak bólintott, amikor letettem elé. Aztán eltűnt a fürdőszobában, én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal.

Másnap Ágnes hívott fel – régi barátnőm még gimiből. „Találkozzunk a Gellért téren!” – mondta izgatottan. Amikor odaértem, már várt rám egy kávézóban.

„Elválok” – mondta minden bevezetés nélkül. „Nem bírom tovább ezt az ürességet. A férjemmel harmincöt éve vagyunk együtt, de már csak egymás mellett létezünk. Tegnap este közöltem vele, hogy elköltözöm. Nem szólt semmit – csak vállat vont.”

Láttam rajta a félelmet és a megkönnyebbülést is egyszerre.

„És most?” – kérdeztem.

„Most újra tanulok élni. A lányom támogat, anyám aggódik értem, de tudom: ha most nem lépek, soha nem lesz saját életem.” Ágnes hangja megremegett.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én képes lennék-e ugyanerre? Vagy örökre beleragadok ebbe a langyos semmibe?

Otthon Laci éppen a híradót nézte. Leültem mellé.

„Laci, beszélhetnénk?” – kérdeztem félénken.

Fel sem nézett. „Most nem érek rá.”

A szívem összeszorult. Felálltam és kimentem az erkélyre. Az eső elállt, de a város fényei szomorúan tükröződtek a nedves járdán.

Másnap reggel Bence felhívott: „Anya, minden rendben? Olyan furcsa voltál tegnap telefonban.”

„Csak fáradt vagyok” – hazudtam.

De Bence nem hagyta annyiban: „Anya, ha valami bánt, mondd el! Nem akarom, hogy magadban tartod.”

Ekkor tört el bennem valami. Elmeséltem neki mindent: az ürességet, a magányt, azt, hogy már nem érzem magam otthon ebben az életben.

Bence csendben hallgatott végig.

„Anya, te mindig mindent értem tettél. De most magadra is gondolhatsz végre.” A hangja meleg volt és bátorító.

Aznap este Laci később jött haza a szokásosnál. Amikor belépett, megálltam előtte.

„Laci, beszélnünk kell.” A hangom határozottabb volt, mint vártam.

Felvonta a szemöldökét: „Mi bajod van most már megint?”

„Nem vagyok boldog.” Kimondtam végre azt, amit hónapok óta hurcoltam magamban.

Laci vállat vont: „Ez van. Az élet nem mindig boldogító.”

„De én nem akarom így leélni a hátralévő éveimet!” – kiáltottam rá hirtelen.

Laci meglepődött – talán sosem hallotta még ezt a hangot tőlem.

„Mit akarsz tenni? Elhagysz?” – kérdezte gúnyosan.

Nem válaszoltam rögtön. Csak néztem őt – azt az embert, akivel valaha mindent megosztottam, akivel együtt nevettünk és sírtunk.

„Nem tudom… De változtatni akarok.” A hangom halk volt, de eltökélt.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Laci már nem volt otthon – csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem dolgozni. Este jövök.” Semmi több.

A következő hetekben egyre többet találkoztam Ágnessel. Segítettem neki pakolni az új albérletébe Újbudán. Láttam rajta: bár fél az ismeretlentől, mégis felszabadultabb lett.

Egyik délután együtt sétáltunk a Feneketlen-tónál.

„Mariann, ne hagyd, hogy az életed csak megszokás legyen!” – mondta Ágnes komolyan. „Minden nő megérdemli, hogy szeressék – vagy legalább önmagát szeresse annyira, hogy ne maradjon ott, ahol boldogtalan.”

Hazamentem és leültem Laci mellé.

„Laci… Szeretsz még engem? Vagy csak megszoktad, hogy itt vagyok?”

Sokáig hallgatott.

„Nem tudom… Talán már csak megszokásból élünk együtt.” A szavai fájtak – de legalább őszinték voltak.

Aznap este először aludtam külön szobában. Furcsa volt – egyszerre ijesztő és felszabadító.

Bence hétvégén hazajött Szegedről. Megölelt: „Büszke vagyok rád, anya! Bármit is döntesz, melletted állok.” Könnyek szöktek a szemembe.

A következő hetekben Laci és én egyre távolabb kerültünk egymástól. Végül leültünk beszélgetni – hosszú órákon át próbáltuk megérteni egymást és önmagunkat is.

Végül kimondtuk: elválunk. Nem haragból vagy gyűlöletből – hanem mert mindketten megérdemeljük az esélyt egy új életre.

A válás után először üresnek éreztem magam – mintha elvesztettem volna önmagam egyik felét. De aztán lassan megtanultam újra élni: reggelente futni jártam a Gellért-hegyre, esténként könyvet olvastam vagy találkoztam barátokkal.

Ágnessel gyakran beszélgettünk arról: vajon miért maradnak annyi nő rossz házasságban? Miért félünk annyira az egyedülléttől?

Most már tudom: jobb egyedül lenni és békében élni önmagammal, mint valaki mellett magányosan meghalni lelkileg.

Néha mégis elbizonytalanodom: vajon jól döntöttem? Vajon lesz-e még valaha igazi boldogság az életemben?

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb kilépni egy rossz kapcsolatból bármilyen áron – vagy van remény arra, hogy újra fel lehet építeni valamit két ember között ennyi év után?