Amikor a Szeretet Kevés: Egy Magyar Mostohaanya Vallomása

– Nem vagy az anyám! – ordította Dóri, miközben becsapta maga mögött a szobája ajtaját. A hangja visszhangzott a panelház vékony falai között, mintha minden szomszéd hallaná, mennyire nem tartozom ide. Ott álltam a folyosón, kezemben egy tál meleg lecsóval, amit csak neki főztem, mert tudtam, hogy szereti. A kanál remegett a kezemben. Azt hittem, ha elég szeretetet adok, előbb-utóbb elfogadnak. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A férjem, Gábor, csak késő este ért haza a műszakból. Fáradtan ledobta magát a kanapéra, és rám sem nézett igazán. – Hagyj nekik időt, Zsuzsa – mondta halkan. – Ne erőltesd.

De hogyan ne erőltessem? Hiszen minden napom arról szólt, hogy próbáltam közelebb kerülni Dórihoz és a bátyjához, Marcihoz. Anyjuk két éve halt meg rákban. Azóta Gábor is más lett: csendesebb, zárkózottabb. Én pedig mindent megtettem, hogy ne érezzék magukat egyedül. De minél jobban próbáltam, annál jobban eltaszítottak.

Egyik este Marci is kiborult. – Minek főzöl nekem? Nem vagyok éhes! – vágta hozzám a szavakat, miközben az asztalra csapta az iskolatáskáját. – Anyu sosem csinált volna ilyet! – És már ott sem volt.

A szívem összeszorult. Vajon mit rontottam el? Miért nem vagyok elég jó? A barátnőim azt mondták, legyek türelmes. De ők nem élnek együtt két gyászoló kamasszal és egy férfival, aki már csak árnyéka önmagának.

Egyik nap Dóri későn jött haza. Már sötét volt, az órám szerint is elmúlt tíz. Fel-alá járkáltam az ablak előtt, hívogattam a telefonját, de nem vette fel. Amikor végre belépett az ajtón, könnyek szöktek a szemembe – egyszerre a megkönnyebbüléstől és a düh miatt.

– Hol voltál? Megőrültem érted! – fakadtam ki.
– Neked aztán semmi közöd hozzá! – vágott vissza Dóri.
– Dehogynem! Felelős vagyok érted!
– Nem vagy az anyám! – kiabálta újra.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és azon gondolkodtam: miért vállaltam ezt? Miért hittem azt, hogy képes vagyok pótolni valakit, akit nem lehet?

Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el dolgozni. Marci is elkerült. Egyedül maradtam a konyhában a kihűlt kávémmal és a csenddel. Akkor döntöttem el: segítséget kérek.

Elmentem a helyi családsegítőhöz. Ott ültem egy idegen nő előtt, és sírva meséltem el mindent: az elutasítást, a magányt, a tehetetlenséget. Azt mondta: „Zsuzsa, maga nem hibás. Ezek a gyerekek gyászolnak. Időt kell adni nekik – és magának is.”

Hazafelé menet megálltam a játszótér mellett. Néztem a gyerekeket, ahogy önfeledten játszanak. Eszembe jutott az én gyerekkorom: anyám sosem volt türelmes velem. Mindig azt várta tőlem, hogy tökéletes legyek. Talán ezért akarom annyira jól csinálni most.

Aznap este leültem Gáborral beszélgetni.
– Nem bírom tovább – mondtam halkan.
– Tudom – felelte fáradtan.
– Szeretlek titeket… de úgy érzem, mintha láthatatlan lennék ebben a házban.
Gábor csak bólintott. – Én sem tudom, mit csináljak.

Hetek teltek el így: csendben egymás mellett élve, mindenki a saját fájdalmába zárkózva. Egyik reggel azonban Dóri odajött hozzám a konyhában.
– Elvihetnél ma suliba? – kérdezte félénken.
Meglepődtem.
– Persze – mondtam gyorsan.
Az autóban csendben ültünk egymás mellett. Már majdnem odaértünk az iskolához, amikor megszólalt:
– Néha hiányzik anya… nagyon.
– Tudom – feleltem halkan. – Nekem is hiányzik az anyukám…
Dóri rám nézett: először láttam benne valami mást is az ellenségességen túl.

Attól a naptól kezdve lassan változni kezdett valami. Nem lettünk egyik napról a másikra igazi család – de néha már együtt vacsoráztunk, Marci néha megkérdezte tőlem, hol van a tiszta pólója. Apró jelek voltak csak, de nekem mindennél többet jelentettek.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: lehet, hogy sosem fognak igazán szeretni úgy, mint az édesanyjukat. De talán nem is kell. Talán elég az is, ha ott vagyok nekik – csendben, türelmesen.

Most itt ülök egy üres lakásban – Dóri már egyetemista Szegeden, Marci dolgozik Budapesten –, és azon gondolkodom: vajon jól csináltam? Vajon elég voltam nekik? Vagy tényleg csak egy betolakodó maradtam örökre?

Ti mit gondoltok? Lehet-e valaha igazi család egy mozaikcsalád Magyarországon? Vagy vannak sebek, amiket sosem lehet begyógyítani?