Amikor a szeretet elillan: Egy árulás története 27 év házasság után

– Hová mész ilyen korán, Péter? – kérdeztem rekedt hangon, miközben a hálóingem szegélyét gyűrögettem. A folyosón állt, kabátban, kezében bőrönd, arca sápadt és merev, mintha hetek óta ezt a pillanatot próbálta volna el a tükör előtt.

– Elmegyek. – A hangja hideg volt, a tekintete elkerülte az enyémet.

– Hova? – kérdeztem, de már éreztem, hogy valami végzetes történik.

– Átköltözöm Zsuzsához. – A név úgy vágott belém, mint egy kés. Zsuzsa. A gyerekkori barátnőm, akivel együtt nőttünk fel a panelházban, akivel együtt főztünk lekvárt nyaranta, és akinek minden titkomat elmondtam. Most ő lett az, aki miatt Péter elhagy.

– Ez csak valami rossz vicc… Péter, kérlek… – próbáltam megfogni a karját, de már nyitotta az ajtót.

– Nem bírom tovább így. Sajnálom. – És eltűnt a lépcsőházban.

Ott maradtam a folyosón, mozdulatlanul. Az emlékek villámként csaptak belém: az első csókunk a Városligetben, a lányunk, Dóri születése, balatoni nyarak, veszekedések apróságokon, amiket mindig kibékülés követett. Most mindez hazugságnak tűnt.

A telefonom rezgett az asztalon. Üzenet Zsuzsától: „Sajnálom, de nem tudtam tovább titkolni. Szeretjük egymást.” A kezem remegett, miközben letöröltem a könnyeimet. Hogy lehettem ennyire vak? Hogy nem vettem észre semmit?

Dóri délután jött haza. Zavartan nézett rám, ahogy ott ültem a konyhaasztalnál hideg kávéval és egy halom zsebkendővel.

– Anya, mi történt? Hol van apa? – kérdezte halkan.

– Elment… Zsuzsához. – alig bírtam kimondani.

Dóri arca először értetlen volt, aztán dühös.

– Zsuzsához? Az a Zsuzsa? Hát nem ő volt a legjobb barátnőd?

– Az volt… – suttogtam megtörten.

A következő napokban a lakás túl nagynak és túl hidegnek tűnt. Az emberek kérdezgettek Péterről – „Üzleti úton van”, „Nagyon elfoglalt” –, hazudtam mindenkinek. Szégyelltem az igazat. A lakótelepen mindenki mindent tud, mindenki suttog. A boltban az eladónő sajnálkozva nézett rám, amikor kenyeret és tejet vettem.

Egy este átjött a nővérem, Ágnes. Csendben ült velem a konyhában, miközben századszor is elmeséltem ugyanazt.

– Tudod mit, Vera? Nem te vagy a hibás. Péter gyáva volt. Zsuzsa meg sosem volt igazi barát.

– De hol ronthattam el? Talán jobban kellett volna figyelnem rá… Talán túl sokat dolgoztam…

– Ne keresd magadban a hibát! – vágott közbe határozottan.

Éjszakánként nem tudtam aludni. Régi fotókat nézegettem: Péter Dórival biciklizik a Margitszigeten, mi ketten nevetünk a Tisza-tónál. Hogyan lesz a szeretetből árulás? Lehet-e valaki egyik napról a másikra idegen?

Egy nap találkoztam Zsuzsával a piacon. Péter kezét fogta, ő lesütötte a szemét. Zsuzsa odajött hozzám egy erőltetett mosollyal.

– Vera… tényleg sajnálom…

– Ne hazudj tovább – vágtam rá ridegen. – Ha sajnálnád, nem vetted volna el őt.

Sarkon fordultam és elmentem, de éreztem, hogy majd’ szétrobban a szívem. Az emberek körülöttünk némán figyeltek; tudtam, hogy minden szavunkat hallják.

A legnehezebbek azok az esték voltak, amikor Dóri barátnőknél aludt vagy hétvégére az apjához ment. A lakás csendje visszhangzott az emlékektől. Naplót kezdtem írni – talán így könnyebb lesz megérteni, hol veszítettem el önmagam ebben az egészben.

Egyik éjjel Dóri későn ért haza és mellém ült a kanapéra.

– Anya… apa azt kérdezte, akarok-e találkozni Zsuzsával mint az új barátnőjével. Mit csináljak?

Ránéztem és éreztem, hogy újra összetörök belül.

– Kicsim, te döntesz. Én ebbe nem szólhatok bele… De tudd, hogy én szeretlek legjobban a világon.

Dóri átölelt és együtt sírtunk.

Teltek a hónapok. Tanultam egyedül élni. Barátnők hívtak kávézni, Ágnes kirándulni vitt a Bakonyba. Lassan visszatért a mosolyom, de a seb mély maradt.

Néha még mindig azon gondolkodom: lehet-e újra bízni másokban egy ilyen árulás után? Hogyan lehet továbblépni, ha azok bántanak meg legjobban, akiket legjobban szerettél? Ti mit gondoltok erről?