Amikor a szeretet csenddé válik: Egy nagymama története Budapestről

– Miért nem jöttök át mostanában? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalon álló, kihűlt kakaós csiga már harmadik napja várta az unokáimat. A vonal túloldalán csak csend volt. Aztán Anna, a menyem, halkan, szinte suttogva válaszolt: – Mostanában sok a dolgunk, Ilonka néni. Majd jelentkezünk.

Ilonka néni. Már nem „Mama”, nem „Anyu”, csak egy udvarias, távoli megszólítás. A szívem összeszorult. Régen minden hétvégén nálam voltak a gyerekek. Zsófi, az unokám, mindig az ölembe bújt, mesét kért, vagy csak hallgatta, ahogy dúdolok neki. Most hetek óta nem láttam őket. Az üzeneteimre Zsófi nem válaszolt. Először azt hittem, csak elfoglaltak. De aztán rájöttem: valami történt.

Egyik este, amikor már harmadszor próbáltam hívni Zsófit, a telefonom kijelzőjén csak ennyi jelent meg: „A hívott szám jelenleg nem elérhető.” Leültem a kanapéra, és a könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon. Vajon mit rontottam el? Miért fordult el tőlem Anna? Hiszen mindig ott voltam nekik: amikor Zsófi beteg volt, én vigyáztam rá; amikor Péter, a fiam, elvesztette az állását, én segítettem nekik pénzzel is.

Másnap reggel Péter állított be hozzám. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák ültek. – Anya, beszélnünk kell – mondta komoran. Leültünk egymással szemben. – Anna úgy érzi, hogy túl sokat szólsz bele a nevelésükbe. Hogy néha úgy viselkedsz, mintha te lennél az anyjuk.

– De hát csak segíteni akartam! – tört ki belőlem kétségbeesetten. – Mindig azt mondtátok, hogy örültök neki!

Péter lesütötte a szemét. – Tudom, de mostanában… Anna szerint Zsófi is zavart lett ettől. Azt mondja, hogy nem tudja eldönteni, kinek higgyen.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Hát ezért nem keresnek? Azért, mert túl sokat adtam magamból? Mert szerettem őket?

Aznap este órákig ültem a sötétben. Visszagondoltam minden közös pillanatra: Zsófi első lépéseire, az első iskolai napjára, amikor én vittem el kézen fogva; arra a karácsonyra, amikor Anna sírva fakadt örömében a saját készítésű mézeskalácsom láttán. Hol rontottam el?

A következő hetekben próbáltam visszafogni magam. Nem hívtam őket naponta, nem küldtem üzeneteket. De a csend csak nőtt közöttünk. Egy nap találkoztam Annával a piacon. Ő elfordította a fejét. Odamentem hozzá.

– Anna, kérlek… mondd el, mi történt! Mit tettem?

Anna szeme megtelt könnyel. – Ilonka néni… én csak azt szeretném, ha végre mi is család lehetnénk… nélküled is. Mindig úgy éreztem, hogy te vagy az igazi anya ebben a házban.

Ott álltam a piac közepén, körülöttünk hömpölygött a tömeg, de én csak Annát láttam és azt a fájdalmat a szemében. Rájöttem: talán tényleg túl sokat akartam adni magamból. Talán nem vettem észre, hogy ezzel elvettem valamit tőlük.

Hazamentem és elővettem egy régi fényképet: Zsófi ötévesen ül az ölemben, Anna mosolyog mellettünk. Akkor még minden egyszerűnek tűnt.

Pár hét múlva Zsófi mégis felhívott. – Mama… hiányzol – mondta halkan.

– Te is nekem, kicsim – válaszoltam könnyek között.

– Anya azt mondja, most egy kicsit kevesebbet találkozhatunk… De majd ha nagyobb leszek, jövök hozzád magamtól is!

A szívem egyszerre sajdult meg és telt meg reménnyel.

Azóta minden nap várom Zsófi üzenetét vagy hívását. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e túl sokat szeretni? Vagy csak rosszul mutattam ki? És vajon megbocsátanak-e nekem valaha?

„Lehet-e túl sokat adni abból, amit szívből adunk? Vagy néha pont azzal veszítjük el egymást, hogy mindent meg akarunk tartani?”