Amikor a szerelem háborúvá válik: Egy magyar anya küzdelme a lányáért
– Nem engedem, hogy elvidd Lilit a hétvégére! – kiáltotta Gábor az előszobában, miközben a kislányunk csendben szorította a kezem. Az ajtóban álltam, kabátban, Lili hátizsákja már a vállán, és csak néztem Gábor arcát, amin egyszerre tükröződött düh és kétségbeesés.
– Gábor, ez a bírósági végzés. Most nálam van a hétvége – próbáltam higgadt maradni, de belül remegtem. Mióta elváltunk, minden egyes átadásnál úgy éreztem magam, mint egy bírósági tárgyaláson. Lili csak hat éves, de már most többet látott veszekedésből és könnyekből, mint amennyit egy gyereknek valaha is kellene.
A válásunk előtt Gáborral tizenhárom évig voltunk együtt. Együtt vettük meg azt a kis panelt Zuglóban, ahol aztán Lili is megszületett. Az első években boldogok voltunk – vagy legalábbis azt hittem. Aztán Gábor egyre többet dolgozott, én pedig egyedül maradtam a háztartással és a gyerekkel. Egyre kevesebbet beszélgettünk, egyre több volt a feszültség. Egy nap aztán megtaláltam egy üzenetet a telefonján: „Köszönöm a tegnap estét.” Egy nő írta. Akkor valami eltört bennem.
A válás gyorsan ment, de minden más lassan és fájdalmasan zajlott. A bíróság nekem ítélte Lili felügyeletét, de Gábor minden alkalmat megragadott, hogy megnehezítse az életem. Hol nem fizette ki időben a gyerektartást, hol azt állította, hogy én elidegenítem tőle a lányát. Minden hónapban újabb beadványokat kaptam tőle vagy az ügyvédjétől.
Az egyik legnehezebb pillanat az volt, amikor Lili sírva kérdezte tőlem: – Anya, miért nem lehetünk mindhárman együtt? Miért haragszik apa rád?
Mit mondhattam volna? Hogy az apja megcsalt? Hogy én is hibáztam, mert túl sokat vártam el tőle? Hogy néha két ember egyszerűen nem tud együtt maradni? Csak annyit mondtam: – Ez nem a te hibád, kicsim. Mi mindketten nagyon szeretünk téged.
A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám szerint túl engedékeny vagyok Gáborral szemben. – Ha nem állsz ki magadért, sosem lesz vége ennek! – mondta újra és újra. Az öcsém viszont azt mondta: – Próbáljatok meg normálisan beszélni egymással. Lili miatt.
De hogyan lehet normálisan beszélni valakivel, aki minden szavadban támadást lát? Egyik este Gábor felhívott.
– Szerinted én rossz apa vagyok? – kérdezte halkan.
– Nem ezt mondtam – válaszoltam fáradtan. – Csak azt szeretném, ha Lili nyugodt körülmények között nőhetne fel.
– Akkor miért akarod elvenni tőlem?
– Nem akarom elvenni tőled! Csak azt akarom, hogy tartsd be a megállapodást.
A telefon másik végén csend lett. Tudtam, hogy ő is szenved. De valahogy mégis mindig én voltam az ellenség.
A munkahelyemen is egyre nehezebb volt koncentrálni. Az irodában mindenki tudta, hogy válok. A kolléganőm, Judit gyakran megkérdezte: – Hogy bírod ezt? Én biztosan összeroppannék.
– Nincs más választásom – feleltem ilyenkor. – Lili miatt muszáj erősnek lennem.
A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor Lili Gábornál aludt. Üres volt a lakás, csak ültem a kanapén és bámultam a falat. Néha sírtam is. Máskor dühös voltam magamra: miért nem vettem észre előbb, hogy ennek így kell lennie? Miért nem tudtuk szépen lezárni?
Egyik vasárnap este Lili hazajött Gábortól. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben.
– Anya, apa azt mondta, hogy te nem szereted őt már. Ez igaz?
Leültem mellé az ágyra és megsimogattam a haját.
– Az igaz, hogy már nem vagyunk szerelmesek egymásba apával. De mindketten nagyon szeretünk téged.
Lili csak bólintott és átölelt. Éreztem, ahogy remeg a kis teste.
Azóta próbálok még jobban odafigyelni rá. Elvittem pszichológushoz is, mert féltem, hogy ez az egész tönkreteszi őt lelkileg. A szakember szerint idő kell neki – és nekünk is –, hogy feldolgozzuk ezt az egészet.
Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e valaha normális kapcsolatunk Gáborral? Vagy örökké háború lesz köztünk? És vajon Lili egyszer majd megérti mindazt, amin most keresztülmegyünk?
Talán nincs jó válasz ezekre a kérdésekre. De minden nap újra és újra felteszem magamnak: tényleg ezt érdemli egy gyerek? Vajon mit tehetnék még másképp?