Amikor a siker szakadékot teremt: Laura dilemmája a házasságban

– Laura, ezt így nem lehet tovább! – Gábor hangja visszhangzott a konyhában, miközben az eső dobolt az ablakon. A kezében remegett a kávéscsésze, mintha minden idegessége abban összpontosulna. – Vagy én, vagy a munkahelyed. Válassz!

A szívem hevesen vert. Azt hittem, ismerem Gábort. Tizenhárom éve voltunk együtt, tíz éve házasok. Együtt kezdtük a semmiből: albérlet Zuglóban, IKEA-s bútorok, közös főzések, hétvégi kirándulások a Normafán. Mindig is tudtam, hogy Gábor érzékenyebb a kelleténél, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer ultimátumot ad.

Az egész akkor kezdődött, amikor előléptettek a cégnél. A főnököm, Judit, egy igazi példakép volt: kemény, de igazságos. Amikor bejelentette, hogy én leszek az új projektvezető, majdnem sírtam örömömben. Gábor először büszke volt rám. Legalábbis ezt mondta. De ahogy egyre több estét töltöttem bent, ahogy egyre több elismerést kaptam – sőt, egyszer még a Forbes magyar kiadásába is bekerültem –, valami megváltozott.

– Most is dolgozol? – kérdezte egy este Gábor, amikor hazaértem. – Nem tudnál legalább hétvégén kikapcsolni?
– Tudod, mennyire fontos ez nekem – válaszoltam fáradtan.
– És én? Én már nem vagyok fontos?

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Próbáltam magyarázni: ez csak egy időszak, most kell bizonyítanom. De Gábor nem értette. Vagy nem akarta érteni.

A családunk sem segített. Anyám mindig azt mondta: „Egy nőnek a család az első.” A nővérem, Zsuzsa pedig csak annyit fűzött hozzá: „Ne csodálkozz, ha elhagy.”

Egyik este Gábor későn jött haza. Éreztem rajta a sört és valami furcsa idegenséget.
– Beszéltem ma apámmal – mondta halkan. – Szerinte egy férfi nem lehet boldog úgy, hogy a felesége többet keres nála.
– Ez butaság! – vágtam rá dühösen.
– Lehet. De én így érzem.

Aznap este külön aludtunk. Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Gondolkodnom kell.”

A munkahelyemen mindenki gratulált az újabb sikerhez: megnyertük az év projektje díjat. De én csak üresen mosolyogtam. Judit félrehívott:
– Laura, minden rendben otthon?
– Persze – hazudtam.

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: miért kell választanom? Miért nem lehet egyszerre sikeresnek és boldognak lenni? Miért kell egy nőnek mindig bűntudatot éreznie azért, mert többre vágyik?

Gábor három nap múlva jött haza. Leült velem szemben.
– Nem tudom ezt tovább csinálni – mondta csendesen. – Szeretlek, de nem akarok árnyékban élni.
– Nem vagy az árnyékomban! – kiáltottam kétségbeesetten.
– Dehogynem! Mindenki rólad beszél. Az anyám is azt mondja, hogy te vagy az igazi férfi ebben a házban.

Sírtam. Ő is sírt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem verseny. Hogy én ugyanúgy büszke vagyok rá, mint ő volt rám régen. De mintha falnak beszéltem volna.

A következő hetekben minden megváltozott. Gábor bezárkózott magába. Egyre kevesebbet beszéltünk. A barátaink is furcsán néztek ránk: „Mi van veletek?” – kérdezte egyszer András, Gábor gyerekkori barátja.
– Semmi – válaszoltuk egyszerre.

A karácsony különösen nehéz volt. Anyámékhoz mentünk vacsorára. Anyám egész este célozgatott:
– Régen mennyit nevettetek együtt…
Zsuzsa pedig csak annyit mondott: „Látod, Laura? A sikernek ára van.”

Januárban Gábor elköltözött. Nem volt nagy jelenet. Csak egy bőrönddel ment el.
– Sajnálom – mondta az ajtóból.
– Én is – suttogtam.

Azóta eltelt két év. A karrierem tovább ívelt felfelé. Új lakásba költöztem Újlipótvárosban. Néha még mindig felébredek éjszaka, és hallani vélem Gábor lélegzetét mellettem.

Sokan azt mondják: „Jól döntöttél.” Mások szerint önző voltam.

De vajon tényleg lehet-e mindent egyszerre? Lehet-e egy nőnek sikeres karrierje és boldog házassága Magyarországon? Vagy tényleg választanunk kell?

Ti mit gondoltok? Vajon én hibáztam? Vagy ez az egész társadalom hibája?