Amikor a násznép ellenséggé vált: Egy esküvő, két család, és a csend ára

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gábor! – kiáltottam rá, miközben a menyasszonyi ruhám szegélye sáros lett a kertben. A násznép bent mulatott, de kint, a diófa alatt, a két család épp egymás torkának esett. Anyám sírva fakadt, apám vörös fejjel próbálta csitítani Irént, az anyósomat, aki már megint azt hajtogatta: „Nálunk így szokás! Nálunk nem így megy!”

Azt hittem, az esküvőm napja lesz életem legboldogabb napja. Ehelyett úgy éreztem magam, mint egy báb, akit ide-oda rángatnak. Gábor ott állt mellettem, de mintha nem is látna. Mindig is ő volt a család kedvence: jóképű, udvarias, mindenkihez volt egy kedves szava. Én? Én csak az a csendes lány voltam, aki vidékről jött fel Pestre tanulni. Irén sosem bocsátotta meg neki, hogy engem választott.

– Miért nem szólsz semmit? – kérdeztem Gábortól halkan.
– Ne most, Zsófi – felelte feszülten. – Majd megoldják egymás között.

De nem oldották meg. A vita abból indult ki, hogy az én családom pogácsát hozott az esküvőre – nálunk ez hagyomány –, de Irén szerint ez sértés volt a vendéglátókra nézve. „Mit gondolnak ezek? Hogy mi nem tudunk rendesen vendégül látni senkit?” – sziszegte Irén a nővérének, Marikának. Aztán jött a pálinka kérdése: apám házi pálinkát hozott, de Gábor apja szerint csak a boltit illik kínálni ilyen alkalommal.

A feszültség egyre nőtt. A táncparketten már mindenki érezte, hogy valami nincs rendben. A barátnőim próbáltak felvidítani: „Ne törődj velük, Zsófi! Ez csak egy nap!” De én tudtam, hogy ez nem csak egy nap. Ez az egész életem lesz.

Az este végére már mindenki részeg volt – kivéve engem. A menyasszonyi tortát úgy vágtuk fel, hogy közben Irén végig suttogott valamit Gábor fülébe. Láttam rajta, hogy ideges. Amikor végre kettesben maradtunk, kitört belőlem minden:

– Miért nem állsz ki mellettem? Miért kell mindig mindent úgy csinálnunk, ahogy anyád akarja?
– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott Gábor. – Ők ilyenek. Majd megszokod.
– De én nem akarom megszokni! – sírtam el magam.

A nászút alatt sem javult semmi. Irén naponta hívta Gábort: „Ugye jól vagy? Ugye nem bánt téged az a lány?” Egy hét után már én is kezdtem kételkedni magamban. Tényleg velem van a baj? Túl érzékeny vagyok? Vagy csak túl más?

Aztán jöttek a hétköznapok. Minden vasárnap ebéd Irénéknél: húsleves, rántott hús, krumplipüré – mindig ugyanaz. Én próbáltam segíteni a konyhában, de Irén csak annyit mondott:

– Hagyjad csak, Zsófi! Nem baj, ha nem tudod még rendesen csinálni.

A férjem csak mosolygott: „Anyám ilyen.” De én egyre kisebbnek éreztem magam. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs helyem ebben a családban.

Egy nap aztán betelt a pohár. Egy vasárnapi ebéd után Irén félrehívott:

– Zsófi, tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni? Mert nálunk ez nem csak szó.
– Próbálkozom…
– Próbálkozol? Az kevés lesz ide!

Hazafelé Gábor hallgatott. Én zokogtam az autóban.

– Miért nem mondasz semmit? – kérdeztem újra.
– Nem akarok veszekedni…
– De hát már így is mindenki veszekedik! – kiáltottam.

Aznap este először gondoltam arra: lehet, hogy el kellene válnunk. De aztán eszembe jutottak azok a pillanatok Gáborral, amikor még minden egyszerű volt. Amikor csak ketten voltunk a Margitszigeten, és arról álmodoztunk, milyen lesz majd együtt élni.

Egy este aztán leültünk beszélgetni.

– Gábor – kezdtem –, én így nem bírom tovább. Vagy kiállsz mellettem, vagy…
– Vagy mi?
– Vagy elmegyek.

Sokáig hallgatott. Aztán először láttam rajta igazi félelmet.

– Sajnálom… Nem akartam, hogy így legyen…
– Akkor változtassunk rajta!

Másnap Gábor felhívta az anyját:

– Anya, Zsófi is a családunk része. Ha ezt nem tudod elfogadni, akkor egy ideig nem jövünk vasárnaponként.

Irén megsértődött. Hónapokig nem beszélt velünk. De mi végre elkezdtünk élni – igazán élni – kettesben. Nehéz volt. Hiányzott a család melege, de végre önmagam lehettem.

Most már tudom: néha ki kell mondani azt is, ami fáj. Mert ha mindig csak hallgatunk és tűrünk, akkor lassan elveszítjük önmagunkat.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni a családi büszkeség és hagyományok nyomását anélkül, hogy elveszítenénk magunkat vagy egymást?