Amikor a nagymama eladta a házat, mielőtt az unoka kidobhatta volna
– Nem bírom tovább, anya! Vagy te mész át a mamához, vagy én megőrülök! – kiabálta Zsuzsa, a menyem, miközben a vékony falon át hallgattam őket. A kezem remegett az asztalon, ahogy próbáltam nem sírni. Gábor, az egyetlen unokám, akit mindennél jobban szerettem, csak hallgatott. Tudtam, hogy Zsuzsa akarja ezt az egészet – ő mindig erősebb volt nála.
A lányom, Éva tíz éve halt meg rákban. Azóta Gábor maradt nekem mindenem. Mindent odaadtam neki: szeretetet, pénzt, támogatást, amikor egyetemre járt. Most pedig, amikor ő és Zsuzsa három gyerekkel albérletben szoronganak, úgy néznek rám, mintha csak akadály lennék az útjukban. Mintha már csak arra várnának, hogy végre meghaljak, és övék legyen a házam Zuglóban.
– Tudod te egyáltalán, mennyien vagyunk abban a lakásban? A gyerekeknek nincs saját ágyuk! – hallottam Zsuzsa hangját. – A te nagymamád meg egyedül lakik egy egész házban! Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje ezt megoldani?
Gábor csak motyogott valamit. Mindig is gyenge volt mások véleményével szemben. – Nem tudom neki megmondani… Még jól van, nem beteg…
– Mit akarsz? Megvárni, amíg meghal? Nézz már ránk! – folytatta Zsuzsa. A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon. Hogy lettem én teher azoknak, akiket mindennél jobban szerettem?
Aznap éjjel nem aludtam. Régi fényképeket nézegettem: Éva ballagásán mosolyog, Gábor kisbabaként a karomban, én és a férjem, Lajos a Balatonnál. Eszembe jutott minden áldozat, amit hoztunk ezért a házért. Most pedig, amikor végre élvezhetném a csendet és a nyugalmat, a családom úgy néz rám, mint egy problémára.
A következő hetekben Gábor egyre ritkábban hívott fel. Ha átjött is, ideges volt és kerülte a szemkontaktust. A gyerekek játszottak az udvaron, Zsuzsa pedig úgy nézett körbe a kertben, mintha már az övé lenne minden.
Egy délután Gábor egyedül jött át. Leültünk a konyhaasztalhoz. Sokáig hallgatott.
– Mama… tudod, milyen nehéz most nekünk. A gyerekek nőnek, Zsuzsa is teljesen kikészül… Arra gondoltunk… talán elmehetnél Margit nénihez Pécsre? Ott lenne saját szobád… Nekünk pedig ez a ház mindent jelentene…
Nem hittem el, amit hallok. – Gábor, azt akarod, hogy elhagyjam az otthonom?
Lesütötte a szemét. – Nem erről van szó… Csak… tudod te is, milyen nehéz ma lakáshoz jutni…
– És tudod te is, milyen nehéz mindent elveszíteni, amit évtizedekig építettél? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt. Csak vállat vont és elment.
Aznap este eldöntöttem: nem várom meg, amíg kidobnak innen. Másnap felhívtam régi barátomat és ügyvédemet, Sándort.
– Klári, jogod van dönteni! Ha el akarod adni a házat és új életet kezdeni valahol máshol – ez csak rajtad múlik – mondta határozottan.
Néhány hét alatt találtam vevőt: egy fiatal magyar családot vidékről, akik beleszerettek a kertembe és a vén diófába. Gyorsan megegyeztünk; a pénzt átutalták, én pedig lefoglaltam egy kis lakást Balatonalmádiban – mindig is ott akartam megöregedni.
Amikor Gábornak elmondtam, mit tettem, elsápadt.
– Mama… ezt nem teheted! Ez A MI házunk!
– Nem, Gábor. Ez AZ ÉN házam volt. Amíg élek, jogom van eldönteni, hol és hogyan élek tovább.
Zsuzsa üvöltött velem telefonon: – Hogy tehetted ezt? Most megint utcára kerülünk!
– Talán most megtanuljátok értékelni azt, amitek van – válaszoltam nyugodtan.
A költözés nehéz volt. Sírva csomagoltam össze az emlékeket: Éva fényképeit, Lajos könyveit, Gábor gyerekkori rajzait. De tudtam: helyesen cselekszem.
Balatonalmádiban új békét találtam. Minden reggel kávézom a teraszon a tóra nézve; beszélgetek a szomszédokkal, akik tisztelnek és megbecsülnek. Néha Gábor legkisebb lánya, Anna ír nekem levelet vagy rajzot küld postán – tudom, hogy hiányzom neki.
Néha elgondolkodom: túl kemény voltam Gáborral és Zsuzsával? De aztán eszembe jutnak azok a pillantások – amikor már csak teher voltam nekik.
Talán másoknak is tanulság lehet ez: Mit ér az örökség, ha közben elveszik a családi szeretet? Vajon az otthon csak falakból áll – vagy azokból az emberekből is, akik melegséget visznek bele?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri feladni a békét csak azért, hogy mások kedvében járjunk?