Amikor a múlt leül az asztalhoz: Egy vasárnapi ebéd, amely mindent megváltoztatott

– Anya, bemutatom neked Annát – mondta Gergő, miközben az ajtóban állt, és kezét egy magas, szőke lány derekán pihentette. A kanál kiesett a kezemből, ahogy megláttam az arcát. A szívem hevesen vert, a gyomrom összeszorult. Anna. Az a név, amit évek óta próbáltam elfelejteni. Az a lány, aki minden éjjel visszatért rémálmaimban, aki miatt a lányom, Zsófi hónapokig nem mert iskolába menni.

– Örülök, hogy végre találkozunk – mosolygott rám Anna, mintha semmi sem történt volna. A hangja ismerős volt, de most másképp csengett. Udvarias volt, kedves – legalábbis annak tűnt. Gergő sugárzott a boldogságtól. Zsófi az asztalnál ült, arca sápadt volt, tekintete a tányérjára szegeződött. Egy pillanatra találkozott a szemünk. Láttam benne a régi félelmet.

– Anna, kérsz egy kis levest? – kérdeztem remegő hangon, próbálva leplezni zavaromat.

– Köszönöm szépen, nagyon finomnak tűnik – válaszolta udvariasan.

A vasárnapi ebéd mindig szent volt nálunk. Együtt ültünk az asztalnál, beszélgettünk, nevettünk. De most minden szó súlyosabbnak tűnt, minden mozdulat idegen volt. Gergő lelkesen mesélt Annáról: hogyan ismerkedtek meg az egyetemen, mennyire szeretik egymást, milyen terveik vannak. Anna mosolygott, bólogatott, néha rám nézett – de én csak Zsófit figyeltem. A keze remegett, alig evett valamit.

A múlt hirtelen ott ült velünk az asztalnál. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor Zsófi sírva jött haza: „Anya, nem bírom tovább!” – zokogta akkor. Képtelen voltam segíteni neki. Az iskola csak vállat vont: „A gyerekek néha kegyetlenek.” De én tudtam, hogy Anna volt az, aki minden nap megalázta Zsófit: elvette a tízóraiját, gúnyolta a ruháit, csúfolta a súlya miatt. Zsófi bezárkózott a szobájába, hónapokig nem beszélt senkivel.

Most pedig itt ült előttem ez a lány – fiam menyasszonya. Vajon Gergő tudja? Vajon Anna emlékszik? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki nem tud felejteni?

Az ebéd végén Gergő felállt:
– Anya, szeretném megkérni Annát, hogy költözzön hozzám. Mit gondolsz?

A levegő megfagyott. Zsófi felpattant az asztaltól.
– Nekem mennem kell – mondta halkan, és kisietett a szobából.

Anna zavartan nézett utána.
– Valami baj van? – kérdezte Gergőtől.

Gergő rám nézett:
– Anya?

Éreztem, ahogy minden haragom és fájdalmam feltör bennem. Meg akartam védeni Zsófit. Meg akartam mondani Gergőnek az igazat. De mi lesz akkor? Elveszítem a fiamat? Szétesik a család?

Este Zsófi bejött hozzám.
– Anya… nem akarom újra átélni azt – suttogta könnyes szemmel.
– Tudom kicsim – öleltem át –, de most már felnőttek vagyunk. Talán változott…
– Az emberek nem változnak – rázta meg a fejét Zsófi.

Napokig nem aludtam. Minden percben azon gondolkodtam: mit tegyek? Elmondjam Gergőnek? Vagy hallgassak? Anna többször is felhívott: kedves volt, érdeklődött irántam. Egyik este váratlanul beállított hozzánk.

– Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte halkan.

Leültünk a nappaliban. Anna sokáig hallgatott.
– Tudom, hogy emlékszik rám – mondta végül. – És tudom azt is, hogy mit tettem Zsófival…
A hangja megremegett.
– Sajnálom… Azóta is minden nap bánt… Nem tudom jóvátenni…

Néztem őt: már nem azt a kegyetlen kamaszlányt láttam benne. Hanem egy megtört nőt, aki bocsánatot kér.
– Miért most mondod el? – kérdeztem.
– Mert szeretem Gergőt… és nem akarok hazugságban élni. Ha kell, elmondom neki én magam…

Aznap este sokáig beszélgettünk. Anna sírt, én is sírtam. Megígérte, hogy beszél Zsófival is.

Pár nap múlva hármasban ültünk le: Anna bocsánatot kért Zsófitól. Nehéz volt nézni őket: Zsófi először csak hallgatott, majd halkan annyit mondott:
– Nem tudom elfelejteni… De talán egyszer meg tudok bocsátani.

Gergőnek mindent elmondtunk. Dühös volt, csalódott – de végül megértette: mindenkinek van múltja. Anna vállalta a felelősséget; Zsófi lassan elkezdett nyitni felé.

Azóta eltelt fél év. A vasárnapi ebédek újra közösek lettek – de már másképp ülünk az asztalhoz: óvatosabban, őszintébben.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: jól döntöttem-e? Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy a múlt árnyai örökre velünk maradnak?