Amikor a múlt bekopog: Lili titka és a vihar a családunkban
– Anya, kérlek… csak most az egyszer hallgass végig! – Lili hangja remegett, ahogy az ajtóban állt, vizes hajából csöpögött a víz a parkettára. A karjában egy aprócska csomag, egy síró kisbaba. Az eső dobolt az ablakon, a szél üvöltött, mintha maga a sors akarta volna elmosni mindazt, ami eddig történt.
Nem tudtam megszólalni. A szívem egyszerre dobbant örömtől és félelemtől. Lili, az én lányom, akit két éve nem láttam, most itt állt előttem – de nem egyedül. A férjem, Gábor, döbbenten nézett rám, majd Lili felé.
– Ez… ki ez a gyerek? – kérdezte halkan.
Lili csak annyit mondott: – Ő az unokátok. És most rátok bízom.
A levegő megfagyott. Aznap este minden megváltozott. Lili nem maradt sokáig. Csak annyit mondott, hogy nem tudja felnevelni a kislányt, Zsófit. Hogy túl sok minden történt vele, amit nem tud elmondani. Aztán eltűnt az éjszakában, ahogy jött.
Az első napokban csak gépiesen tettem a dolgom. Pelenkáztam Zsófit, ringattam, amikor sírt. Gábor próbált erős maradni, de láttam rajta, hogy ő is darabokra hullik belül. A szomszédok kérdezgettek: „Ki ez a gyerek? Hol van Lili?” Hazudtam nekik. Azt mondtam, Lili csak átmenetileg bízta ránk a kicsit.
Éjszakánként nem tudtam aludni. A gondolatok őrült körforgásban keringtek a fejemben: Hol rontottam el? Miért ment el Lili? Miért nem mondott el semmit? És most mit kezdjek ezzel az ártatlan kisbabával?
Egy este Gábor leült mellém a konyhában. – Nem lehet így élni – mondta halkan. – Nem tudjuk, mi történt vele. Nem tudjuk, ki az apja ennek a gyereknek. És ha visszajön? Vagy ha soha többé nem látjuk?
– Nem hagyhatjuk magára Zsófit – válaszoltam dacosan. – Ő nem tehet semmiről.
Gábor csak bólintott, de láttam rajta: fél. Fél attól, hogy Lili soha nem tér vissza. Fél attól is, hogy ha visszajön, újabb fájdalmat hoz magával.
A családunk széthullott. Anyám, Marika néni is bejött egyszer segíteni. Amikor meglátta Zsófit, csak ennyit mondott: – Az alma nem esik messze a fájától…
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem ingerülten.
– Te is fiatalon lettél anya – felelte halkan. – De legalább nem hagytad itt a gyerekedet.
Ez úgy vágott belém, mint egy kés. Napokig nem tudtam beszélni vele.
Közben Zsófi egyre jobban hozzánk nőtt. Az első mosolya… az első szótagjai… Minden pillanatban ott volt Lili emléke is. Minden mozdulatában őt láttam.
Egyik délután váratlanul csöngettek. Lili állt az ajtóban, soványan, karikás szemekkel.
– Anya… beszélnünk kell – mondta halkan.
Leültünk a nappaliban. Gábor is ott volt.
– Sajnálom – kezdte Lili könnyes szemmel. – Tudom, hogy megbántottalak titeket. De nem tudtam mást tenni…
– Mi történt veled? – kérdeztem remegő hangon.
Lili sokáig hallgatott. Aztán kibukott belőle: – Megismerkedtem valakivel… Tamásnak hívták. Azt hittem, szeret… De amikor megtudta, hogy terhes vagyok, eltűnt. Egyedül maradtam mindennel. Féltem hazajönni… Féltem tőletek is…
Gábor felállt és kiment a szobából. Éreztem a dühét és csalódottságát.
– Miért nem szóltál? Miért nem hívtál fel legalább? – kérdeztem sírva.
– Szégyelltem magam… Azt hittem, jobb lesz nektek nélkülem…
Sokáig csak ültünk egymás mellett csendben. Aztán Zsófi felsírt a kiságyban. Lili odament hozzá, felvette és ringatni kezdte.
– Szeretném visszakapni őt… De félek, hogy már túl késő…
Aznap este Gáborral órákig beszélgettünk. Ő azt mondta: „Nem lehet csak úgy visszaadni egy gyereket.” Én viszont láttam Lili szemében azt a fájdalmat és vágyat, amit csak egy anya érezhet.
A következő hetekben Lili minden nap jött hozzánk. Segített Zsófival, próbált újra beilleszkedni az életünkbe. De anyám továbbra is ellenséges volt vele.
– Egyszer elment, bármikor újra megteheti – mondta Marika néni.
– De most visszajött! – vágtam rá dühösen.
A faluban is pletykák kezdtek terjedni: „Lili szégyent hozott a családra.” „Ki tudja, ki az apja annak a gyereknek?”
Egy este Lili zokogva jött haza: – Nem bírom tovább! Mindenki utál…
Átöleltem őt: – Nem számít mások véleménye! Csak az számít, hogy itt vagyunk egymásnak.
Végül közösen döntöttünk: segítünk Lilinek újrakezdeni az életét Zsófival együtt. Nem volt könnyű út; sokszor veszekedtünk még, sokszor sírtunk együtt. De lassan-lassan újra család lettünk.
Most már tudom: nincs tökéletes szülő vagy gyermek. Csak emberek vagyunk, akik hibáznak és szenvednek – de képesek megbocsátani is.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy mindent helyrehozzak? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani mindent egy gyermeknek?