Amikor a menye ki akart tenni a házból – Egy karácsony, ami mindent megváltoztatott
– Ezt nem gondolhatod komolyan, Márta! – remegett a hangom, miközben a kezem szinte görcsösen szorította a fehér papírlapot. A konyhaasztalon ott gőzölgött a friss bejgli, a fenyőfa alatt csillogtak az ajándékok, de én csak ezt az egy mondatot láttam: „Ki kell költöznöd, Ilona.”
Hatvanöt éves vagyok. Tíz éve vagyok özvegy. A férjemmel, Bélával ebben a házban neveltük fel a fiunkat, Gábort. Amikor Gábor elvette Mártát, örültem: végre újra élettel telt meg a ház. De most, ezen a szenteste előtti estén, Márta szemébe nézve csak hidegséget láttam.
– Nem haragszom rád, Ilona néni – mondta halkan, de határozottan –, de nekünk is kell egy kis tér. Gábor is így gondolja.
A fiam nem nézett rám. Csak ült ott, lehajtott fejjel, mintha ő is szégyellné magát. A szívem összeszorult.
– Itt nőttél fel, Gábor! Ez a te otthonod is volt! – próbáltam elérni őt, de csak egy vállrándítást kaptam.
– Anya… Márta is itt él már tíz éve. Szeretnénk egy kis nyugalmat. Neked is jobb lenne egy saját hely…
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott, miközben Márta összeszedte a vacsorát, mintha mi sem történt volna.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, és minden emlék visszakúszott: ahogy Béla először hozott haza karácsonyfát, ahogy Gábor kisfiúként csillagszóróval rohangált a nappaliban… Most mindez semmit sem ér? Egy papírlap elég ahhoz, hogy kidobjanak abból a házból, amiért egész életemben dolgoztam?
Másnap reggel Márta már korán talpon volt. Hallottam, ahogy telefonál valakivel.
– Igen, anyu, beszéltem vele… Nem könnyű… De muszáj lesz…
Azt hittem, megőrülök. Minden mozdulatomra figyelt: mikor főzök kávét, mikor megyek ki az udvarra. Mintha már idegen lennék itt.
A karácsony estéje úgy telt el, mint egy rossz álom. Az asztalnál csend volt. Gábor próbált beszélgetni, de mindenki csak tologatta a töltött káposztát. Az unokám, Panni is érezte a feszültséget: nem kérdezett semmit, csak csendben rajzolt.
Vacsora után Márta odalépett hozzám.
– Ilona néni… – kezdte bizonytalanul –, tudom, hogy nehéz ez most. De szeretném, ha tudná: nem akarjuk bántani. Csak… nekünk is kell egy kis saját élet.
– És nekem? Nekem mi marad? – kérdeztem halkan.
Nem válaszolt.
Az ünnepek után elkezdtem pakolni. Minden tárgyhoz emlék kötött: Béla pipája, Gábor első cipője… Mindentől fájt megválni. Egyedül Panni jött oda hozzám.
– Mama, te el fogsz menni? – kérdezte nagy szemekkel.
– Úgy tűnik, kicsim…
– Akkor ki fog velem sütit sütni? – sírta el magát.
Átöleltem őt. Akkor értettem meg igazán: nem csak nekem fáj ez az egész.
Az utolsó este Márta bejött hozzám.
– Ilona néni… – leült mellém az ágyra. – Hoztam valamit.
Egy borítékot nyújtott át. Benne egy lakáskulcs volt és egy levél:
„Tudom, hogy nehéz volt ez mindannyiunknak. De szeretném, ha tudná: hálás vagyok mindenért, amit értünk tett. Ez a kis lakás a városban mostantól az Öné – segítettünk kibérelni. Remélem, ott boldog lesz.”
Nem tudtam megszólalni. Csak sírtam. Márta átölelt.
– Sajnálom… Nem akartam bántani magát. Csak… néha nehéz együtt élni ennyi generációnak.
Elköltöztem. Az első hetek borzalmasak voltak: hiányzott minden. De lassan megszoktam az új helyet. Panni gyakran meglátogatott; Márta is többször hívott vacsorára.
Most már értem: néha el kell engedni a múltat ahhoz, hogy valami új kezdődhessen. De vajon tényleg ennyire nehéz együtt élni több generációnak? Vagy csak elfelejtettük egymást meghallgatni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer kidobott minket az otthonunkból?