Amikor a Látogatás Fájdalmat Hozott: Egy Idős Asszony Kórházi Magánya
– Margit néni, kérem, próbáljon enni egy kicsit! – kérleltem halkan, miközben a kanalát a leveshez emeltem. A nő szemei üvegesen bámultak ki az ablakon, mintha a tavaszi napfényben keresne valamit, amit már régen elveszített.
– Minek? – suttogta rekedten. – Úgysem jön már senki.
A szívem összeszorult. Egy hete még mosolygott, tréfálkozott velem és a többi nővérrel. Margit néni apró termetű, de annál élénkebb asszony volt, aki minden reggel megkérdezte, hogy „Na, Zsófikám, ma is túléljük?” Most viszont csak ült az ágyán, mozdulatlanul.
Az egész akkor kezdődött, amikor a lánya, Ágnes először meglátogatta. Addig Margit néni minden nap várta a családját. – Majd jönnek! – mondogatta. – Ágnesnek sok a dolga, de tudom, hogy szeret.
Azon a délutánon Ágnes sietve lépett be a kórterembe. Magas sarkú cipője kopogott a linóleumon, kezében egy csokor virágot szorongatott. Margit néni arca felragyogott.
– Ágikám! – kiáltotta el magát örömében.
Ágnes azonban alig nézett rá. Letette a virágot az éjjeliszekrényre, és máris a telefonját nyomkodta.
– Anya, csak öt percem van. A gyerekek várnak otthon, és még be kell ugranom a boltba is.
Margit néni zavartan mosolygott.
– Semmi baj, drágám, csak örülök, hogy látlak.
Ágnes sóhajtott.
– Anya, beszélnünk kellene arról is, hogy mi lesz veled, ha kiengednek innen. Nem maradhatsz egyedül. Nem tudok mindig jönni…
Margit néni szeme megtelt könnyel.
– De hát én nem akarok otthonba menni…
Ágnes hangja türelmetlen volt:
– Nincs más választásunk! Nem tudom megoldani máshogy. Már így is mindent én intézek.
Aztán Ágnes felállt, gyors puszit nyomott anyja homlokára, és már ment is kifelé. Margit néni utána nyúlt, de csak a levegőt markolta.
Azóta Margit néni mintha eltűnt volna önmagából. Nem evett, nem beszélt senkivel. A nővérek között suttogva találgattuk: vajon mi történt? Egyik este leültem mellé.
– Margit néni, meséljen nekem Ágnesről! – próbáltam kizökkenteni.
Hosszan hallgatott.
– Tudja, Zsófikám – kezdte végül –, én mindig mindent megtettem érte. Egyedül neveltem fel. Dolgoztam reggeltől estig, hogy legyen cipője, könyve… Most meg… – elcsuklott a hangja. – Most meg teher vagyok neki.
Nem tudtam mit mondani. Csak fogtam a kezét.
Másnap reggel Margit néni ágya üres volt. Az orvosok szerint csak átmeneti rosszullét volt; átvitték egy másik osztályra megfigyelésre. Ágnes jött intézkedni. Láttam rajta a feszültséget: idegesen beszélt az orvossal, aztán hozzám fordult.
– Zsófia, maga szerint tényleg nincs más lehetőség? Én próbálok mindent… De két gyerek mellett nem tudom vállalni anyát is. És ő sem akar hozzánk költözni…
Sóhajtottam.
– Néha elég lenne csak egy kis figyelem. Egy ölelés vagy egy hosszabb beszélgetés is csodákat tehetne.
Ágnes szeme megtelt könnyel.
– Tudom… De annyira fáradt vagyok…
Ekkor értettem meg igazán: nem csak Margit néni magánya fájdalmas, hanem Ágnes tehetetlensége is. Két generáció egymás mellett élve mégis mennyire messze kerülhet egymástól!
A kórházban minden nap látom ezt: idős emberek várják a családjukat, akik ritkán vagy soha nem jönnek. A nővérek próbálnak pótolni valamit abból a szeretetből és törődésből, ami hiányzik – de mi csak idegenek vagyunk.
Este hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon mi lesz velem öregkoromban? Lesz-e valaki mellettem? Vagy én is csak egy üres ágy leszek egy kórteremben?
Ti mit gondoltok? Hogyan lehetne közelebb hozni egymáshoz a családokat ebben a rohanó világban? Vajon tényleg elkerülhetetlen az időskori magány?