Amikor a lányomért kellett harcolnom – Egy anya küzdelme a családi előítéletekkel szemben

– Nem engedheted meg, Elizabeta! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapott. A porcelán csésze megremegett, a benne lévő kávé kilöttyent a terítőre. – Az én unokám nem fog egy cigány fiúval járni!

Ott álltam, mozdulatlanul, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. A lányom, Lilla, a szoba sarkában ült, arcát a tenyerébe temette. A szívem összeszorult, ahogy ránéztem: 17 éves volt, törékeny és makacs, de most úgy tűnt, mintha minden ereje elhagyta volna.

– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de anyám már nem hallgatott rám.

– Ez szégyen! Mit fognak mondani a faluban? Mit mond majd a pap? És az apád? – sorolta, miközben az arca egyre vörösebb lett.

A férjem, Gábor, eddig csendben ült, de most felállt. – Talán beszéljünk erről nyugodtan – mondta, de anyám csak legyintett.

– Nincs miről beszélni! – kiáltotta. – Elizabeta, te vagy az anya. Tedd rendbe ezt az egészet!

Lilla ekkor felpattant. – Nem fogom elhagyni Kristófot csak azért, mert ti nem értitek! Szeretem őt! – kiáltotta könnyek között.

A csend szinte fojtogató volt. Hallottam a falióra kattogását, a szomszéd kutyájának ugatását az udvaron. Aztán anyám újra megszólalt, most már halkabban:

– Ha ezt hagyod, Elizabeta, akkor többé ne is gyere hozzánk.

Aznap este Lilla szobájában ültem. Néztem őt, ahogy az ágyán feküdt, vörösre sírt szemekkel. Eszembe jutottak a saját kamasz éveim: amikor apám nem engedte, hogy gimnáziumba menjek Pestre, mert „a lányoknak itthon a helyük”. Akkor is azt éreztem, hogy senki sem ért meg.

– Anya… – suttogta Lilla. – Ugye nem fogod megtiltani?

Megsimogattam a haját. – Nem tudom még, mit fogok tenni – mondtam őszintén. – De azt tudom, hogy szeretlek.

Az éjszaka hosszú volt. Gáborral vitatkoztunk: ő félt attól, hogy a falu kiközösít minket. „Nem akarom, hogy Lillát bántsák az iskolában” – mondta. Én pedig csak ültem ott, és azon gondolkodtam: miért kellene választanom a lányom boldogsága és a családom elvárásai között?

Másnap reggel Lilla eltűnt. Az ágya üres volt, csak egy cetlit hagyott: „Ne keressetek. Kristóffal vagyok. Szeretlek titeket.” A szívem kihagyott egy ütemet. Gábor dühösen csapta be az ajtót: „Ez mind miattad van! Ha tegnap határozottabb vagy…”

A napok lassan teltek. Anyám nem hívott többet, apám sem jött át. A faluban suttogtak rólunk: „Elizabeta lánya megszökött egy cigány fiúval…” A boltban elfordultak tőlem, még a régi barátnőm, Zsuzsa is csak biccentett.

Egy hét múlva Lilla hazajött. Soványabb volt és fáradt. Kristóf kint várta az utcán motorral.

– Anya… beszélni akarok veled – mondta halkan.

Leültünk a konyhában. Lilla remegő hangon mesélte el: Kristóf családja befogadta őt, de mindenhol érezték az emberek tekintetét. „Nem akarok így élni” – sírta el magát. „De nélküle sem tudok…”

Akkor döntöttem el: nem hagyom magára. Felhívtam anyámat.

– Anya, Lilla hazajött. És én mellette állok. Ha ezért kitagadtok… legyen. De nem fogom megtörni őt csak azért, mert ti féltek attól, amit mások gondolnak.

Anyám sírt a telefonban. „Elizabeta… te mindig is makacs voltál…”

A következő hetekben lassan rendeződtek a dolgok. Gábor elfogadta Kristófot: „Ha boldoggá teszi Lillát…” – mondta egyszer vállat vonva.

A faluban még sokáig suttogtak rólunk. De Lilla újra mosolygott. Kristóf tisztelettel bánt vele; együtt tanultak érettségire.

Anyám hónapokig nem jött át hozzánk. Karácsony előtt azonban megjelent az ajtóban egy tál bejglivel.

– Hoztam valamit… – mondta zavartan.

Lilla odaszaladt hozzá és megölelte.

Azóta sem lett minden tökéletes. Vannak napok, amikor még mindig érzem a falu tekintetét a hátamon; amikor Gábor csendben ül vacsoránál; amikor anyám sóhajtva nézi Lillát és Kristófot együtt.

De amikor látom a lányomat nevetni… tudom, hogy helyesen döntöttem.

Vajon tényleg jó anya voltam? Vagy elárultam mindazt, amiben felnőttem? Ti mit tettetek volna a helyemben?