Amikor a lányom rám bízta az unokámat: Titkok, amelyek szétszakították a családunkat

– Mama, kérlek, csak most az egyszer… – Zsófi hangja remegett, ahogy a küszöbön állt, karjában álmosan pislogó kisfiával, Áronnal. – Muszáj elmennem. Ne kérdezz semmit, jó? Csak vigyázz rá ma éjjel.

A szívem összeszorult. Zsófi sosem volt ilyen. Mindig mindent megosztott velem, még akkor is, amikor kamaszként titokban cigarettázott a játszótéren. Most viszont valami sötét árnyék ült a tekintetében. Áron hozzám bújt, én pedig csak bólintottam.

– Persze, kicsim. Menj csak, minden rendben lesz – próbáltam mosolyogni, de a gyomromban jeges félelem kavargott.

Az éjszaka lassan telt. Áron nyugtalanul forgolódott az ágyban, néha felsírt álmában. Hajnalban már nem bírtam tovább: felkeltem, hogy teát főzzek magamnak. A konyhaasztalon ott hevert Zsófi táskája – félig nyitva. Nem akartam kutakodni, de amikor kiömlött belőle egy boríték, ösztönösen felvettem.

A borítékon csak ennyi állt: „Ha valaha megtalálod…”

Képtelen voltam ellenállni. Kihúztam belőle egy kézzel írt levelet. Zsófi írása volt. A kezem remegett, ahogy olvasni kezdtem:

„Mama, ha ezt olvasod, akkor már tudod, hogy bajban vagyok. Nem tudom, hogyan mondjam el neked… Gábor nem az az ember, akinek mutatja magát. Félek tőle. Félek magamért és Áronért is.”

A levelet olvasva mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Gábor – a vejem – mindig udvarias volt velem, bár sosem éreztem igazán őszintének. De hogy bántaná Zsófit? Hogy bántaná Áront? Ez lehetetlennek tűnt.

A következő napokban Zsófi nem jelentkezett. Próbáltam hívni, de a telefonja ki volt kapcsolva. Áron egyre nyugtalanabb lett; esténként sírva kérdezte:

– Mama, hol van anya?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit suttogtam: – Hamarosan visszajön.

Egy este Áron rajzolgatott a nappaliban, én pedig takarítottam Zsófi szobájában. Az ágya alatt egy régi naplót találtam. A borítóján gyerekkori rajz: egy család kézen fogva. Kinyitottam.

„2019. március 14. Ma megint kiabált velem Gábor. Azt mondta, semmirekellő vagyok, rossz anya és feleség. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy csak fáradt vagyok, de nem hallgatott rám…”

Ahogy lapoztam tovább, egyre sötétebb sorokat találtam: „Ma bezárta az ajtót előttem… Ma azt mondta, ha elmondom bárkinek, elveszi tőlem Áront…”

A könnyeim potyogtak a lapokra. Hogy nem vettem észre semmit? Hogy lehetett ilyen vak egy anya?

Másnap reggel csöngettek. Gábor állt az ajtóban.

– Jó reggelt, Ilona néni – mondta mosolyogva. – Jöttem Áronért.

A szívem hevesen vert. A napló ott lapult a zsebemben.

– Zsófi azt mondta, maradjon nálam pár napot – feleltem halkan.

Gábor arca megfeszült.

– Én vagyok az apja! – emelte fel a hangját.

Áron ijedten bújt mögém.

– Menj el innen! – mondtam remegő hangon. – Amíg Zsófi nem jelentkezik, Áron itt marad.

Gábor dühösen elviharzott.

Aznap este végre hívott Zsófi. Sírva beszélt:

– Mama… ne add oda neki Áront! Kérlek! Még mindig a kórházban vagyok… Nem tudom mikor engednek ki…

– Mi történt veled? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem bírtam tovább… Összeomlottam… Gábor…

A vonal megszakadt.

Az elkövetkező napokban minden percben attól féltem, hogy Gábor visszajön és elveszi tőlem Áront. Elmentem a rendőrségre is, de azt mondták: amíg nincs hivatalos papír vagy bizonyíték bántalmazásra, nem tehetnek semmit.

A napló oldalait lemásoltam és elvittem Zsófi orvosához is. Ő segített abban, hogy végre hivatalos útra tereljük az ügyet.

Hetek teltek el így: rettegésben és bizonytalanságban. Áron egyre csendesebb lett; esténként csak annyit mondott: „Hiányzik anya.”

Végül Zsófit kiengedték a kórházból. Sovány volt és megtört, de amikor meglátta Áront, először mosolygott újra.

– Mama… köszönöm – suttogta ölelve engem és a fiát.

A családunk darabokra hullott – de legalább együtt voltunk.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon mennyire ismerjük azokat, akiket a legjobban szeretünk? És vajon elég figyelmesek vagyunk-e ahhoz, hogy meghalljuk a kimondatlan segélykiáltásokat?

Ti mit tennétek a helyemben? Felismernétek időben a jeleket?