Amikor a lányom betegsége feltépte a múltat – Egy apa vallomása az igazságról, amit nem akartam tudni

– Apa, miért vagy ilyen csendben? – kérdezte Anna, miközben a kórházi ágyon feküdt, és a kezemet szorította. A szoba fehérsége fojtogató volt, a gépek halk pittyegése minden gondolatomat elnyomta. Néztem a lányomat, az egyetlen embert, akit valaha feltétel nélkül szerettem – vagy legalábbis azt hittem.

Tizenöt évig éltem abban a hitben, hogy minden rendben van. Hogy én vagyok Anna apja, hogy Zsuzsa, a feleségem, szeret engem, és hogy a mi kis családunk sérthetetlen. Aztán egy reggel Zsuzsa eltűnt. Semmi búcsúlevél, semmi magyarázat – csak egy üres ágy és egy elnémult telefon. Anna akkor már napok óta rosszul volt, de én azt hittem, csak megfázott. Aznap este azonban már lázas volt, remegett, és alig tudott beszélni.

A kórházban derült ki, hogy komolyabb a baj: ritka vérképzőszervi betegség támadta meg. Az orvosok vérmintákat vettek tőle és tőlem is, hogy megtalálják a legjobb kezelést. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel egy lavinát indítanak el.

Pár nap múlva behívott az orvos. – Sándor úr, beszélnünk kell – mondta komoran. – A vizsgálatok alapján… nos, úgy tűnik, ön nem Anna biológiai apja.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Először azt hittem, rosszul hallok. Aztán dühös lettem. – Ez valami tévedés! – kiabáltam rá. – Tizenöt éve nevelem ezt a gyereket! Hogy lehetne másképp?

Az orvos csak sajnálkozva nézett rám. – Sajnálom, de az eredmények egyértelműek.

Hazamentem, és órákig ültem a sötétben. Zsuzsa telefonja továbbra is ki volt kapcsolva. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre, minden furcsa pillanatra az elmúlt években. Volt-e valami gyanús? Elárult-e valaha Zsuzsa? Vagy csak én nem akartam látni?

Anna állapota egyre rosszabb lett. Minden nap ott ültem mellette, meséltem neki gyerekkori történeteket, próbáltam mosolyogni, de belül darabokra hullottam. Egyik este Anna rám nézett nagy barna szemeivel – azokkal a szemekkel, amikben addig mindig magamat láttam –, és halkan megkérdezte:

– Apa, ugye nem fogsz elmenni?

A torkom elszorult. Mit mondhattam volna? Hogy nem tudom, ki vagyok neki? Hogy az anyja elárult engem? Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam: – Soha nem hagylak el.

A következő hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy segítsek Annának. Közben Zsuzsa sem jelentkezett. A rendőrség szerint önként távozott, nem történt bűncselekmény. A családja sem tudott semmit – vagy csak nem akartak beszélni róla.

Egy este anyám jött át hozzánk. Leült mellém a konyhában.

– Fiam, Anna ugyanúgy a te lányod, mint eddig volt – mondta halkan. – Nem a vér számít.

De én nem tudtam így érezni. Minden ölelése fájt. Minden mosolya emlékeztetett arra a hazugságra, amiben éltünk.

Aztán egy nap Anna állapota javulni kezdett. Az orvosok találtak megfelelő kezelést. Lassan visszatért az életkedve is. Egy délután együtt sétáltunk a Margitszigeten.

– Apa – szólalt meg hirtelen –, ha anya visszajönne, te megbocsátanál neki?

Megálltam és ránéztem. A szívem összeszorult.

– Nem tudom – mondtam őszintén. – De neked mindig itt leszek.

Anna bólintott. – Én is szeretlek téged. Akkor is, ha néha szomorú vagy.

Azóta eltelt fél év. Zsuzsa nem került elő. Néha még mindig dühös vagyok rá – de már nem Anna miatt. Hanem magam miatt: mert hagytam, hogy becsapjanak; mert nem vettem észre semmit; mert most újra kell tanulnom szeretni azt a gyereket, akit mindig is a sajátomnak hittem.

Minden reggel felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg csak a vér számít? Vagy az együtt töltött évek, az ölelések és könnyek sokkal többet érnek?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? És lehet-e ugyanúgy szeretni valakit, ha kiderül: mégsem a tiéd?