Amikor a lányom betegsége feltépte a múlt sebeit: Egy budapesti apa vallomása a családról és az igazságról
– Apa, ugye nem fogok meghalni? – kérdezte Anna, miközben a kórházi ágyon feküdt, sápadtan, a karjába szúrt infúzióval. A szívem összeszorult. Még soha nem láttam ilyen törékenynek a tizenhárom éves lányomat. Az orvosok nem mondtak semmit biztosat, csak annyit, hogy sürgősen vérre van szüksége. A vércsoportja azonban ritka volt, és a feleségem, Judit, aki mindig mindent kézben tartott, aznap éjjel eltűnt. Nem vette fel a telefont, nem jött haza. Csak egy üzenet maradt az asztalon: „Bocsáss meg.”
Ott ültem Anna mellett, miközben a gépek monoton pittyegése töltötte be a csendet. Az orvos odalépett hozzám.
– Sürgősen szükségünk lenne egy közeli hozzátartozó véradására – mondta. – Az ön vércsoportja egyezik Annáéval?
– Igen, persze – feleltem remegő hangon. De amikor levették a véremet, valami nem stimmelt. Az orvos később félrehívott.
– Sajnálom, de ön nem lehet biológiai apja Annának – mondta halkan. – A vércsoportok alapján ez kizárt.
Először azt hittem, rosszul hallok. A világ megállt körülöttem. Anna az én lányom volt! Hiszen én ringattam el kiskorában, én tanítottam biciklizni, én vittem először moziba. Hogy lehetne másképp?
A következő napokban minden összemosódott: Judit továbbra sem jelentkezett, Anna állapota hol javult, hol romlott. A családunk szétesett egyetlen éjszaka alatt. Anyám próbált tartani bennem a lelket:
– Fiam, most Annára kell koncentrálnod! Majd később megbeszélitek Judittal…
De hogyan? Hogyan lehet megbeszélni valamit, ami alapjaiban rengeti meg az ember életét?
Egy este Anna felébredt és rám nézett.
– Hol van anya?
Hazudtam neki. Azt mondtam, dolgozik, mindjárt jön. De közben magamban őrlődtem: miért ment el Judit? Miért most? És miért nem mondta el soha az igazat?
Aztán egy régi barátom, Gábor keresett meg. Ő volt Judit fiatalkori szerelme. Soha nem kedveltem igazán, de most kétségbeesésemben minden szalmaszálba kapaszkodtam.
– Sándor – mondta halkan –, beszélnünk kell. Judit… ő mindig félt attól, hogy elveszíti Annát. Tudta, hogy ha kiderül az igazság…
– Te vagy Anna apja? – kérdeztem dühösen.
– Nem – rázta meg a fejét –, de tudom, ki az. Egy régi egyetemi kapcsolat… Judit sosem akart neked hazudni, csak félt.
A harag és a fájdalom egyszerre öntött el. Hogy lehetett ilyen sokáig titkolni valamit? Hogy építhettünk fel egy egész életet hazugságra?
Anna közben egyre gyengébb lett. Az orvosok végül találtak megfelelő vért, de a helyzet továbbra is kritikus volt. Minden nap ott ültem mellette, olvastam neki meséket, beszéltem hozzá, még akkor is, amikor aludt.
Egyik este Anna halkan megszólalt:
– Apa… ha anya visszajön, ugye nem haragszol rá?
Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam a haját és próbáltam elrejteni a könnyeimet.
Végül Judit egy hét múlva jelentkezett. Telefonon hívott fel.
– Sándor… sajnálom. Nem tudtam mit tenni. Féltem attól, hogy elveszítelek titeket.
– Miért most? Miért így? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Mert Anna betegsége mindent felszínre hozott. Nem bírtam tovább a hazugságot…
Megbeszéltük, hogy találkozunk a kórházban. Judit megtört volt és fáradt. Leült Anna ágya mellé és sírva kérte a bocsánatát.
– Anya… én csak azt akarom, hogy együtt legyünk – suttogta Anna.
Aznap este hárman ültünk egymás mellett a kórházi szobában. A múlt árnyai ott lebegtek közöttünk, de valami új is született: őszinteség.
Azóta sok minden megváltozott. Judittal már nem vagyunk házasok, de mindketten ott vagyunk Annának. Megtanultam: a család nem csak vérségi kötelékekről szól. Hanem arról is, hogy ki marad ott veled akkor is, amikor minden darabokra hullik.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jobb lett volna soha nem megtudni az igazságot? Vagy épp ez kellett ahhoz, hogy valóban családdá váljunk? Ti mit tennétek a helyemben?