Amikor a lányom betegsége feltépte a múlt sebeit: Egy apa újrakezdése Budapesten

– Apa, ugye nem fogsz meghalni? – kérdezte Anna, miközben a kórházi ágyon feküdt, és a kezemet szorította. A szívem összeszorult. Nem tudtam, mit mondjak. Csak ültem ott, a Szent László Kórház fehér csempéi között, és próbáltam nem sírni.

Aznap délután hívott fel a szomszédunk, Marika néni. – Gábor, gyere haza gyorsan! Annával baj van! – A hangja remegett, és én már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. A XIII. kerületi panel negyedik emeletén lakunk, de aznap úgy rohantam fel a lépcsőn, mintha az életem múlna rajta.

Anna a kanapén feküdt, sápadtan, izzadva. – Fáj a hasam… nagyon – suttogta. Azonnal hívtam a mentőt. A feleségem, Judit, épp vidéken volt egy „céges tréningen”. Akkor még elhittem neki.

A kórházban órákig vizsgálták Annát. Én ott ültem mellette, simogattam a haját, és magamban imádkoztam. Másnap reggel jött be az orvos: – Gábor úr, úgy tűnik, Anna autoimmun betegséggel küzd. További vizsgálatokra lesz szükség.

Judit nem vette fel a telefont. Napokig próbáltam elérni. Anna egyre gyengébb lett, én pedig egyre kétségbeesettebb. Aztán egy este ismeretlen számról jött hívás: – Gábor… ne haragudj. El kell mennem. Ne keress! – Judit hangja hideg volt és távoli. Letette.

Ott maradtam egyedül Annával és az összetört életemmel. Az első hetek ködösek voltak: munka, kórház, otthon, főzés, mosás – mindent egyedül csináltam. A szomszédok suttogtak, a munkahelyemen kérdezgettek: – Mi van Judittal? Miért vagy mindig egyedül?

Egy nap behívott az orvos: – Gábor úr, genetikai vizsgálatot kellene végezni önön is. Fontos lehet Anna kezeléséhez. Nem értettem, de beleegyeztem.

Egy hét múlva hívtak vissza. Az orvos leültetett: – Gábor úr… a vizsgálatok szerint ön nem Anna vér szerinti apja.

Mintha fejbe vágtak volna. – Ez… ez nem lehet igaz! – fakadtam ki. Az orvos csak együttérzően nézett rám: – Tudom, nehéz elfogadni. De fontos tudnunk a pontos családi hátteret.

Kimentem az utcára. A Duna-parton bolyongtam órákig. Eszembe jutott Anna első mosolya, ahogy először mondta ki: „Apa!” Hogy lehetne ő nem az én lányom? Hiszen minden mozdulatában magamat láttam.

Judit eltűnt. Később megtudtam a húgától, hogy már régóta viszonya volt egy másik férfival Szegeden. Állítólag oda költözött hozzá. Dühös voltam rá, de leginkább magamra haragudtam: hogy nem vettem észre semmit? Hogy lehettem ilyen vak?

Anna közben egyre többet kérdezett: – Apa, anya miért nem jön be hozzám? Miért nem hív fel? Mindig csak azt mondtam: – Dolgozik kicsim… De éreztem, hogy egyszer majd el kell mondanom neki az igazat.

A legnehezebb az volt, amikor Anna sírva fakadt éjszaka: – Apa, ugye te nem hagysz el engem? Akkor is szeretsz még, ha beteg vagyok? Akkor is szeretsz még… ha nem vagyok igazi lányod?

Nem tudom honnan jött az erőm, de átöleltem: – Te vagy az én egyetlen lányom! Nem számít semmi más. Te vagy az én Annám!

Az életünk lassan visszatért valami furcsa rendbe. Megtanultam főzni Annának húslevest (amit mindig is Judit csinált), megtanultam befizetni a számlákat online (amit mindig is Judit intézett), megtanultam zoknit stoppolni és mesét olvasni esténként.

A legnehezebb mégis az emberek voltak. Az óvodában mindenki kérdezte: – Hol van az anyuka? A rendelőben is: – Egyedül van a kislánnyal? A hivatalban: – És az anyuka mikor írja alá? Mindig csak annyit mondtam: – Mi ketten mindent megoldunk.

Anna állapota lassan javult. Elkezdett járni rajzszakkörre a művelődési házba, ott barátnőre talált egy másik kislányban, Katában. Én pedig próbáltam újra hinni abban, hogy lehet még boldog életünk.

Egy este Anna odabújt hozzám a kanapén: – Apa… ha te választhatnál bármilyen kislányt magadnak, akkor is engem választanál?

A szemembe nézett azokkal a nagy barna szemeivel, amikben annyi félelem és remény volt egyszerre. Megcsókoltam a homlokát: – Te vagy az én világom Annácska! Nem számít semmi más.

Néha éjszaka még mindig sírok csendben. Félek attól, hogy egyszer majd Anna megtudja az igazat… Félek attól is, hogy soha nem fogom tudni teljesen megbocsátani Juditnak azt a hazugságot.

De minden reggel újra felkelek Annáért. Mert rájöttem: apa lenni nem azt jelenti, hogy közös vér folyik bennünk. Hanem azt jelenti, hogy ott vagyunk egymásnak akkor is, amikor minden más szétesik.

Néha elgondolkodom: Vajon hány családban vannak még ilyen titkok? Hányan élnek úgy együtt, hogy közben valami kimondatlan feszültség húzódik közöttük? És vajon képesek vagyunk-e szeretni akkor is igazán, amikor minden bizonytalan?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani? Vagy inkább elengednétek mindent?