Amikor a lányom azt mondta: Elmegyek – Egy magyar anya szívből jövő vallomása

– Anya, elköltözöm. – Dóra hangja remegett, ahogy a konyhaajtóban állt, vizes hajjal, a kezében egy szakadt esernyővel. Az esőcseppek még mindig az arcán csorogtak, de már nem tudtam eldönteni, hogy az eső vagy a könnyei áztatják jobban. A leveseskanál megállt a kezemben, és hirtelen minden olyan csendes lett, mintha az egész ház visszafojtaná a lélegzetét.

– Mit beszélsz, kislányom? – kérdeztem halkan, de a hangom elárulta a félelmemet. Dóra leült velem szemben, és a szemembe nézett. – Nem bírom tovább, anya. Zsolt… Zsolt mellett úgy érzem magam, mintha nem is élnék. Mintha csak egy bútordarab lennék a lakásban. Próbáltam mindent, de már nem tudok hazudni magamnak.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsolt nem volt könnyű ember, de sosem gondoltam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok. A családunkban soha senki nem vált el. Anyám mindig azt mondta: „A házasság szent dolog, azt nem lehet csak úgy feladni.” Most pedig itt ül velem szemben a lányom, és azt mondja: elmegy.

– És hova mennél? – kérdeztem végül, próbálva visszanyelni a könnyeimet.

– Budapestre. Van ott egy albérlet, amit ki tudok fizetni. A munkahelyemen is át tudnak helyezni. Szükségem van erre, anya. Szükségem van arra, hogy végre önmagam legyek.

Kint az eső egyre erősebben kopogott az ablakon. A konyha falán ott lógott az esküvői fotójuk; Dóra fehér ruhában mosolygott Zsoltra, én pedig ott álltam mellettük büszkén. Most viszont csak ürességet éreztem.

– És ha megbánod? Ha rájössz, hogy mégis szereted? – próbáltam kapaszkodni valamibe.

Dóra megrázta a fejét. – Nem szerelem ez már régóta. Csak félelem és megszokás. És én nem akarok úgy élni, mint te…

Ez utolsó mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Hirtelen minden régi sérelem, minden elfojtott vita felszakadt bennem. Én is sokszor álmodoztam arról, hogy egyszer majd elmegyek innen; hogy nem csak feleség és anya leszek, hanem valaki más is. De sosem volt bátorságom hozzá.

– Sajnálom, anya – suttogta Dóra. – Nem ellened teszem ezt.

– Tudom – feleltem végül rekedten. – Csak… félek érted. Tudod te egyáltalán, milyen nehéz egyedül Budapesten? Egy nőnek? Főleg mostanában…

Dóra felállt, odalépett hozzám és megölelt. – Inkább nehéz legyen egyedül, mint boldogtalan valaki mellett.

Aznap este alig aludtam valamit. A gondolataim cikáztak: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre időben? Mi lesz most velünk? Másnap reggel Dóra már csomagolt. A testvére, Gergő csak annyit mondott: „Hagyd menni, anya. Ez az ő élete.” De hogyan engedhetném el? Hiszen ő az én kislányom!

A család többi tagja sem értette a döntését. Az anyósom szerint Dóra csak hisztizik; apám szerint „ilyen ez a mai fiatalság”. Mindenki véleményt mondott, de senki sem kérdezte meg Dórától: miért érzi így magát? Miért fáj neki ennyire?

Az utolsó este együtt vacsoráztunk. A csend szinte fojtogató volt. Végül Dóra törte meg:

– Anya… Ugye nem haragszol rám?

– Nem haragszom – mondtam ki nehezen –, csak aggódom érted.

Másnap reggel elment. Néztem utána az ablakból; ahogy a bőröndjével felszállt a buszra, mintha egy darabot vittek volna ki belőlem is.

Azóta minden este leülök ugyanahhoz az asztalhoz, ahol bejelentette: elmegy. Néha felhív telefonon; hallom a hangján, hogy nehéz neki, de mégis boldogabbnak tűnik, mint valaha.

Sokszor gondolkodom azon: vajon én is képes lettem volna ilyen bátor döntést hozni? Vagy tényleg csak annyi vagyok, amennyit mások elvárnak tőlem?

Ti mit tennétek az én helyemben? El tudjátok engedni a gyereketeket akkor is, ha tudjátok: fájni fog mindkettőtöknek?