Amikor a Kedvesség Csapdává Válik: Egy Magyar Férj Vallomása a Felesége Anyósáról

– Gábor, ezt nem így kell csinálni! – harsogta az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi húslevest kavargattam a konyhában. A feleségem, Zsuzsa, csak lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna, hogy megint az anyja mondja meg, mit tegyek a saját lakásomban. A fiam, Marci, a szobában játszott, de még ő is megérezte a feszültséget: csendben maradt, nem kérdezett semmit.

Az egész ott kezdődött, amikor Zsuzsa teherbe esett. Ilona néni felajánlotta, hogy segít nekünk, amíg Zsuzsa otthon van a babával. Akkor még hálás voltam. Ki ne örülne egy segítő kéznek? De aztán Ilona néni nem ment haza. Egyre többször maradt nálunk éjszakára, majd szinte beköltözött. Először csak főzött, aztán már ő döntött arról is, mit vegyünk a boltban, hogyan rendezzük át a nappalit, sőt, még abba is beleszólt, hogyan neveljük Marcit.

– Gábor, egy férfi nem így fogja meg a gyereket! – szólt rám egyszer, amikor Marcit próbáltam elaltatni. – Add csak ide, majd én! – És már ki is vette a kezemből a fiamat. Akkor még csak bosszantott, de később már fájt. Úgy éreztem, mintha nem lennék elég jó apa. Zsuzsa mindig próbált közvetíteni:

– Anya csak segíteni akar… – mondta halkan.

De én egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem az otthonomat. Minden nap újabb szabályokat hozott Ilona néni: „A cipőket nem ott kell tartani!”, „A kávét nem így főzzük!”, „A gyereknek nem szabad csokit adni!”

Egy este, amikor hazaértem a munkából, Ilona néni már ott ült a kanapén Zsuzsával és Marcival. A tévében ment valami sorozat, de senki sem figyelt rá igazán. Leültem melléjük, és próbáltam beszélgetni Zsuzsával.

– Milyen napod volt? – kérdeztem.

– Jó… – felelte Zsuzsa fáradtan.

Ilona néni közbevágott:
– Gábor, holnap el kéne menned a piacra. Elfogyott a tojás.

Észre sem vettem, hogy már nem is kérdezi meg, ráérek-e. Csak kijelenti. És én mentem. Mindig mentem. Mert azt hittem, így lesz béke.

De egyre kevésbé éreztem magam otthon. Egyre többször maradtam bent tovább dolgozni az irodában. A kollégám, Laci egyszer megkérdezte:
– Mi van veled mostanában? Olyan levert vagy.

Nem tudtam mit mondani. Hogy mondjam el egy másik férfinak, hogy az anyósom uralja az életemet?

Aztán egy este minden megváltozott. Marci beteg lett, lázas volt és sírt. Zsuzsa aggódott, én próbáltam higgadt maradni. Ilona néni viszont mindent jobban tudott:
– Nem kell orvoshoz vinni! Régen is csak teát adtunk ilyenkor!

De én nem bírtam tovább.
– Elég! – kiáltottam rá. – Ez a mi gyerekünk! Mi döntjük el, mit csinálunk!

Ilona néni megsértődött és becsapta maga mögött az ajtót. Zsuzsa rám nézett könnyes szemmel:
– Miért kellett így kiabálnod vele?

– Mert már nem bírom tovább! – mondtam remegő hangon. – Úgy érzem, elveszítem magamat… és téged is.

Aznap este először beszélgettünk őszintén Zsuzsával arról, hogy mi történik velünk. Ő is sírt:
– Tudom, hogy anyám túl sokat van itt… De félek neki nemet mondani.

– Én is félek – vallottam be –, de ha így folytatjuk, tönkremegyünk.

Néhány nap múlva Zsuzsa leült az anyjával beszélgetni. Hallottam a hangjukat a konyhából:
– Anya… mostantól szeretnénk egyedül lenni többet. Segítséget kérünk majd, ha szükségünk lesz rá.

Ilona néni először megsértődött, aztán sírt is egy sort. De végül elfogadta. Azóta ritkábban jön hozzánk – és amikor jön, már vendégként viselkedik.

A házasságunk lassan helyrejött. De még mindig bennem él a félelem: mi lesz legközelebb? Hol húzzuk meg a határt a kedvesség és az önfeladás között?

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg bűn néha nemet mondani arra is, aki csak jót akar?