Amikor a hűtő polcai is elválnak – Egy családi költségvetés tragikomédiája

– Ez már tényleg nevetséges, Gábor! – csattantam fel, miközben a hűtő ajtaját becsapva néztem rá. – Megint megetted a joghurtomat!

Gábor fáradtan sóhajtott, és a konyhapultnak támaszkodott. – Nem volt más, Zsuzsi. És különben is, te is megetted a múltkor az utolsó szalámit.

A levegő vibrált köztünk. A hónap vége volt, a bankszámlánk mínuszban, a hűtőben pedig csak néhány fonnyadt paprika, egy doboz tej és két joghurt árválkodott. Az utóbbi hetekben minden fillért számoltunk. A közös kassza már nem volt elég: minden vásárlás után hosszasan vitatkoztunk, ki mennyit költött, ki mit hozott haza.

– Tudod mit? – mondtam végül dacosan. – Osszuk szét a hűtőt! Mindenkié legyen egy-egy polc. Amit veszel, azt oda teszed, és nem nyúlok hozzá. És fordítva.

Gábor először csak nézett rám, mintha nem hinné el, amit hall. Aztán vállat vont. – Legyen. Legalább nem lesz több vita.

Így kezdődött minden. Másnap reggel már két külön polc várt minket: az enyémen alma, sajt és egy doboz joghurt; Gáborén fél kiló párizsi és egy üveg sör. A középső polcra raktuk a közös dolgokat: mustárt, vajat, egy üveg lekvárt.

Az első napokban még viccelődtünk is rajta. – Nehogy lenyúld a sajtot! – szóltam rá mosolyogva Gáborra, amikor a hűtőhöz ment. Ő pedig visszaszólt: – A sörömre se nézz! De ahogy teltek a napok, valami megváltozott.

Egy este fáradtan értem haza a munkából. Gábor már otthon volt, a nappaliban ült és bámulta a tévét. A konyhába mentem, kinyitottam a hűtőt – az én polcom üres volt. Csak egy félig megevett alma maradt rajta. Gábor polca viszont tele: friss felvágottak, egy doboz túró rudi, sőt még egy kis üveg bor is.

– Te mikor vásároltál? – kérdeztem tőle élesen.

– Ma délután ugrottam le a boltba – felelte közömbösen. – Gondoltam, veszek magamnak ezt-azt.

– És nekem? – kérdeztem halkan.

– Te is vehetsz magadnak – vont vállat.

A szívem összeszorult. Eddig mindig együtt vásároltunk, együtt főztünk. Most meg úgy éreztem magam, mintha egy idegennel laknék együtt.

Aznap este csendben ettük meg a vacsorát: én egy szelet kenyeret sajttal (amit még reggel vettem), Gábor pedig friss szendvicset készített magának. Egy szót sem szóltunk egymáshoz.

A következő napokban egyre nőtt köztünk a feszültség. Minden apróságon összevesztünk: ki hagyta nyitva a tejet, ki ette meg az utolsó paradicsomot. Egyik este Gábor anyukája hívott fel minket.

– Mi van veletek gyerekek? Rég nem hallottam rólatok! – kérdezte kedvesen.

– Semmi különös, csak sok a munka – hazudtam gyorsan.

De anyám átlátott rajtam. Másnap váratlanul beállított hozzánk egy nagy kosár házi lekvárral, süteménnyel és friss zöldséggel.

– Látom, nem vagytok jól – mondta csendesen, amikor kettesben maradtunk a konyhában. – Zsuzsi, ne hagyd, hogy a pénz tönkretegye azt, ami fontos.

Könnyek szöktek a szemembe. Anyám mindig tudta, mikor van baj.

Aznap este leültem Gábor mellé a kanapéra.

– Emlékszel még arra az időre, amikor együtt főztünk? Amikor nem számoltuk ki fillérre, ki mennyit hozott haza?

Gábor bólintott. – Persze hogy emlékszem. De most minden olyan nehéz lett…

– Tudom – mondtam halkan –, de ez így nem mehet tovább. Nem akarok úgy élni veled, mintha csak lakótársak lennénk.

Sokáig csendben ültünk egymás mellett. Végül Gábor megszorította a kezem.

– Próbáljuk meg újra együtt csinálni… Nem akarom elveszíteni azt, ami köztünk van.

Másnap reggel együtt mentünk vásárolni. Nem volt sok pénzünk, de vettünk egy kis csirkét, zöldséget és egy üveg bort is – közösen választottuk ki mindent. Otthon együtt főztünk paprikás csirkét; nevettünk, beszélgettünk. A hűtő polcait újra közösen pakoltuk meg.

Azóta is vannak nehéz napjaink. Néha még mindig összeveszünk apróságokon – de már tudjuk: nem a pénz vagy a hűtő polcai döntik el, mi marad meg kettőnk között.

Vajon hány pár él ma Magyarországon úgy, hogy már csak lakótársak egymás mellett? És vajon tényleg ennyit érnek az apró sérelmek? Ti mit tennétek hasonló helyzetben?