Amikor a hívó szó hazahúz – Egy visszatérés, ami sosem történik meg

– Mikor jössz már haza, Lilla? – Anyám hangja recseg a telefonban, mintha a vonal is érezné a feszültséget. A konyhaasztalnál ülök a budapesti albérletemben, előttem kihűlt kávé, a szívemben pedig egyre növekvő szorongás.

– Nem tudom, anya. Most sok a munka – válaszolom halkan, de tudom, hogy ez csak kifogás. A valóság az, hogy rettegek attól, hogy visszamenjek abba a kis faluba, ahol mindenki mindent tud mindenkiről, ahol az én álmaim csak nevetség tárgyai lennének.

– A nagymama beteg, Lilla. Nem lesz már sokáig velünk – mondja anyám, és érzem, ahogy a bűntudat lassan átszivárog minden porcikámon.

A nővérem, Zsófi is gyakran ír üzeneteket: „Nem gondolod, hogy most már tényleg haza kéne jönnöd? Apa sem bírja már egyedül a földeken.” Az öcsém, Marci csak annyit mondott legutóbb: „Te mindig is más voltál. De azért hiányzol.”

A családunk mindig is összetartó volt – legalábbis kívülről így tűnt. De amióta apám meghalt egy balesetben, minden megváltozott. Anyám magába zárkózott, Zsófi átvette a háztartást, Marci pedig egyre többet segít a földeken. Én viszont elmenekültem Budapestre, egyetemre mentem, majd ott ragadtam egy reklámügynökségnél. Mindenki azt mondta otthon: „Lilla majd úgyis visszajön. Az ilyen lányok nem maradnak meg a városban.” De én maradtam.

Minden hazalátogatás egy újabb csata. Amikor belépek a házba, anyám szeme rögtön végigmér: „Sovány vagy. Nem eszel rendesen?” Zsófi csak sóhajt: „Itt legalább lenne időd magadra.” Marci csendben ül az asztalnál, és néha rám mosolyog, de érzem rajta is a csalódottságot.

Egyik este vacsora közben anyám kiböki:
– Lilla, nem értem, mi olyan jó abban a városban. Itt legalább tudod, ki vagy.

– Ott is tudom – vágom rá dacosan. – Ott végre önmagam lehetek.

– Itt is lehetnél – mondja Zsófi halkan. – Csak nem akarod.

A csend fojtogató. Aztán Marci megszólal:
– Szerintem Lilla csak fél attól, hogy itt minden ugyanaz maradt.

Nem válaszolok. Igaza van. Félek attól, hogy ha visszajövök, elveszítem azt a keveset is, amit eddig felépítettem magamból.

A városban más az élet. Szeretem a reggeli kávé illatát a forgalmas utcákon, a barátaimmal töltött estéket egy romkocsmában, azt az érzést, hogy senki sem ítél el azért, aki vagyok. De minden este lefekvés előtt eszembe jut anyám arca, ahogy az ablakból nézi az üres udvart.

Egy nap váratlanul felhív Zsófi:
– Lilla, baj van. Nagymama rosszabbul lett.

Azonnal indulok haza. Az út hosszú és nyomasztó; minden kilométerrel közelebb kerülök ahhoz az élethez, amitől menekülök. Amikor belépek a házba, anyám sírva ölel át.

Nagymama ágyánál ülök egész éjjel. Fogja a kezem.
– Ne haragudj rájuk – suttogja. – Csak félnek attól, hogy elveszítenek.

Másnap reggel nagymama elmegy. A temetésen mindenki engem néz: „Most már biztos hazajössz?” – kérdezik némán a tekintetek.

Este anyám leül mellém:
– Lilla, én csak azt akarom, hogy boldog légy. De félek attól, hogy ha elmész, soha nem jössz vissza.

– Anya… én sem tudom biztosan, mi lenne a jó – mondom sírva.

A következő napokban segítek a ház körül, de érzem: ez nem az én életem már. Amikor visszaindulok Budapestre, anyám csak annyit mond:
– Vigyázz magadra… és ne feledd: mindig hazavárunk.

A vonaton ülve nézem az elsuhanó tájat. Vajon önző vagyok-e, amiért nem tudok visszamenni? Vagy jogom van ahhoz, hogy saját utamat járjam? Talán sosem lesz jó válasz erre…

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt család és önmagunk között?”