Amikor a gyermeked idegenné válik: Egy nagymama vallomása Budapestről
– Nem tudom tovább csinálni, anya. – A hangja remegett, ahogy a küszöbön állt, hópelyhek tapadtak a hajára. – Vigyáznál egy ideig Marcellre? Csak amíg összeszedem magam…
Akkor még nem tudtam, hogy az az „ideig” évekig fog tartani. Marcell, az én kis unokám, akkor volt négyéves. A férjem, Laci már rég elment, csak ketten maradtunk ebben a régi zuglói lakásban. A lányom, Dóra, mindig is nehéz természet volt – makacs, érzékeny, és örökké keresett valamit, amit sosem talált meg.
Az első hónapokban minden reggel azt mondogattam magamnak: „Ez csak átmeneti. Dóra visszajön.” De ahogy múltak az évek, Marcell egyre inkább hozzám nőtt. Én tanítottam meg biciklizni, én vittem először az állatkertbe, én vigasztaltam, amikor először törték össze a szívét az óvodában. Néha bűntudatom volt – mintha elvenném Dóra helyét –, de amikor Marcell rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel, minden kétségem elszállt.
Aztán egy nap Dóra visszatért. Nem szólt előre, csak beállított egy péntek délután. Az ajtóban állt, karikás szemekkel, idegenül. Marcell épp rajzolt a konyhaasztalon.
– Szia, anyu – mondta Dóra halkan. – Beszélhetnénk?
Leültünk egymással szemben. A keze remegett a bögréje körül.
– Szeretném visszakapni a fiamat – mondta végül.
A szívem összeszorult. – Dóra… ő most már itt van otthon. Nem lehet csak úgy…
– Nem a te fiad! – tört ki belőle hirtelen. – Elvetted tőlem! Mindig is elvetted…
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges szél. Próbáltam magyarázni: én csak segítettem, csak szerettem… De Dóra nem hallgatott rám. Aznap este sírva zárkózott be a régi gyerekszobájába.
A következő hetekben minden megváltozott. Marcell zavartan figyelte az anyját, aki próbált közeledni hozzá – de ő hozzám bújt esténként. Dóra egyre ingerültebb lett; minden apróságon összeveszett velem.
– Mindig is jobban szeretted őt nálam! – vágta a fejemhez egy este.
– Ez nem igaz! – tiltakoztam kétségbeesetten. – Te voltál a világom…
– Akkor miért nem engeded el?
Nem tudtam válaszolni.
A családunk széthullott. A testvérem, Klári próbált közvetíteni:
– Magdi, gondolj bele Dóra helyzetébe is! Elvesztette az anyaságát…
De ki gondolt az én veszteségemre? Ki értette meg azt a csendes fájdalmat, amikor Marcell először nevezett „anyának” véletlenül? Vagy amikor Dóra szemében láttam azt a haragot és irigységet?
Egy nap Dóra ultimátumot adott: vagy átadom neki Marcell nevelését, vagy jogi útra tereli az ügyet. A szomszédok suttogtak rólunk a lépcsőházban; az óvodában is kérdezgették Marcellt: „Most már anyukáddal laksz?”
Éjszakánként nem tudtam aludni. Néztem Marcell alvó arcát, és rettegtem attól a naptól, amikor el kell engednem. Vajon tönkretettem Dóra életét? Vajon önző voltam? Vagy csak próbáltam pótolni mindazt, amit ő nem tudott megadni a fiának?
Az utolsó közös reggelünkön Marcell csendben öltözött. Dóra már várta az előszobában.
– Nagyi… te ugye mindig szeretni fogsz? – kérdezte halkan.
– Mindennél jobban – suttogtam.
Dóra rám sem nézett, amikor elvitte őt. Azóta csak ritkán látom Marcellt; néha egy-egy hétvégére jön hozzám. A lakás üres lett nélküle – minden játék, minden rajz emlékeztet arra az időre, amikor még hittem abban, hogy szeretettel mindent meg lehet oldani.
Most itt ülök az ablakban, nézem a téli esőt és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Lehet-e túl sokat szeretni valakit? És vajon valaha megbocsát nekem a lányom?
„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt anya és nagymama között?”