Amikor a gyerekek mindent megváltoztatnak: Egy barátság vége

– Miért nem hívod át Katát és a kislányát hétvégén? – kérdezte Gábor, miközben a vacsorát kavargatta. A kanapén ültem, kezemben egy félig olvasott könyvvel, de a gondolataim már rég nem a történet körül forogtak. – Nem tudom, Gábor – sóhajtottam. – Az utóbbi időben minden találkozásunk csak arról szól, hogy Zsófi mit ehet, mit nem ehet, mikor kell aludnia, és hogy Kata mennyire fáradt. Már nem tudok vele beszélgetni semmiről, ami engem érdekelne.

Gábor letette a fakanalat, és leült mellém. – Régen minden hétvégén együtt lógtatok. Mi történt veletek?

A kérdés ott visszhangzott bennem egész este. Mi történt velünk? Tíz éve ismertem Katát. Együtt jártunk egyetemre, együtt sírtunk az első szakításaink után, együtt nevettünk hajnalig a Margitszigeten. Aztán jöttek az esküvők, a lakásvásárlás, majd Kata terhessége. Akkor még azt hittem, semmi sem változik majd igazán.

Az első hónapokban mindenki örült Zsófi érkezésének. Én is vittem ajándékot, segítettem Katának főzni, takarítani. De ahogy telt az idő, mintha minden beszélgetésünk egyetlen témára szűkült volna: Zsófi. Hányszor próbáltam elmesélni neki valami munkahelyi sztorit vagy egy új könyvet, amit olvastam! De mindig közbevágott: „Bocsánat, most mennem kell, Zsófi éhes.” Vagy: „Ne haragudj, de most nem tudok figyelni, mert Zsófi alszik.”

Egyik délután átmentem hozzájuk. Az asztalon színes műanyag tányérok, a kanapén foltok, a levegőben tej és pelenka szaga. Kata fáradtan mosolygott rám.
– Hogy vagy? – kérdeztem óvatosan.
– Fáradtan – felelte. – Zsófi egész éjjel sírt.
– És te? Valami új a munkahelyeden?
– Most csak Zsófira koncentrálok. Majd ha visszamegyek dolgozni…

Aztán Zsófi elkezdett hisztizni valamin. Kata azonnal ugrott, ringatta, magyarázott neki. Ott ültem a kanapén, mint egy idegen.

Később próbáltam többször is találkozót szervezni – kávézóba, moziba hívtam Katát. Mindig ugyanaz volt a válasz: „Nem tudom megoldani Zsófi nélkül.” Vagy: „Nem akarom másra bízni.” Egy idő után már én is ritkábban kerestem.

A fordulópont egy születésnapi buli volt. Régi barátaink is ott voltak. Kata késve érkezett, Zsófit is hozta magával. A gyerek nyűgös volt, Kata ideges. Amikor megpróbáltam vele beszélgetni, csak félszavakat kaptam válaszul.

A buli végén odamentem hozzá.
– Kata, hiányzol nekem. Régen annyit beszélgettünk…
– Most más az életem – mondta halkan. – Nem értheted meg.
– Próbálom megérteni! De mintha már nem is lennék fontos neked.
Kata szeme könnyes lett.
– Sajnálom… De most Zsófi az első.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Gábor próbált vigasztalni.
– Talán majd később visszataláltok egymáshoz – mondta.
De én tudtam: valami végleg eltört bennünk.

Azóta hónapok teltek el. Néha látom Katát a játszótéren Zsófival, de csak messziről integetünk egymásnak. Már nem hív fel, én sem keresem őt.

Sokszor gondolkodom azon: vajon én vagyok túl önző? Vagy tényleg ennyire megváltoztatja az anyaság az embert? Lehet-e egyensúlyt találni a gyerek és a barátok között?

Ti mit gondoltok? Tényleg elkerülhetetlen, hogy a barátságok megszakadjanak, amikor valaki szülő lesz? Vagy csak mi rontottuk el valahol?