Amikor a fiam új szerelme beköltözött – Egy anya harca az otthonáért
– Ez az én házam, Eszter! – csattantam fel, miközben a konyhapultnál álltam, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Eszter csak egy pillanatra nézett rám, aztán vállat vont, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, amit mondtam.
– Most már mindannyiunké, nem? – felelte hűvösen. – Gábor is itt él, én is itt vagyok. Ideje lenne elfogadni, hogy változnak a dolgok.
A szívem összeszorult. Hatvankét éves vagyok, özvegy, és egész életemet annak szenteltem, hogy biztonságos otthont teremtsek a családomnak. A férjemmel együtt építettük ezt a házat a város szélén, minden téglában ott van a verejtékünk és a reményeink. Amikor meghalt, azt hittem, legalább az otthonunk marad nekem – de most úgy érzem, lassan ezt is elveszítem.
Gábor, a fiam, mindig is csendes fiú volt. Az apja halála után még inkább magába zárkózott. Egy ideig még velem lakott, aztán egyre többet maradt távol. Amikor először bemutatta Esztert, örültem: végre valaki visszahozhatja az életkedvet az ő szemébe is. De Eszter már az első pillanattól kezdve éreztette velem, hogy ő mostantól mindent másképp akar.
Az első hétvégén már átrendezte a nappalit. A régi fotókat – amiken még együtt vagyunk mindannyian – gondosan elpakolta egy dobozba. A helyükre modern képeket tett ki: absztrakt festmények, amikhez semmi közöm. A konyhában is mindent átpakolt: a kedvenc bögréim eltűntek, helyettük fehér porcelán csészék sorakoztak katonás rendben.
– Anyu, ne vedd magadra – mondta Gábor egyik este halkan. – Eszter csak szeretné otthon érezni magát.
– És én? – kérdeztem vissza elcsukló hangon. – Én mikor érezhetem magam otthon?
Gábor nem válaszolt. Csak lesütötte a szemét.
Egyik este Eszter hangosan telefonált a nappaliban. A barátnőjének panaszkodott rólam:
– Komolyan mondom, Zsuzsi, ez a nő mindenbe beleszól! Nem érti meg, hogy most már én vagyok itt a háziasszony. Gábor is azt mondta, hogy ideje lenne továbblépniük…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Hát ennyire felesleges lettem volna? Az egész életemet erre az otthonra tettem fel – most pedig egy idegen akarja átvenni az irányítást?
A következő hetekben egyre több volt a vita. Eszter mindenbe belekötött: miért főzök annyit, miért mosok naponta kétszer, miért tartom meg a régi bútorokat? Egy este már odáig fajult a dolog, hogy kiabálni kezdett velem:
– Nem bírom tovább! Vagy én megyek el innen, vagy maga!
Gábor ott állt közöttünk, mint egy elveszett kisfiú. Láttam rajta: nem tudja eldönteni, kit válasszon.
Aznap este nem aludtam. Csak ültem az ágy szélén és néztem a sötét ablakot. Vajon tényleg én vagyok az akadály? Tényleg jobb lenne mindenkinek nélkülem?
Másnap reggel Eszter már csomagolt.
– Elmegyek pár napra anyuhoz – jelentette be Gábornak. – Gondolkodj el rajta, hogy mit akarsz.
Gábor csak bólintott. Amikor Eszter elment, leült mellém a konyhában.
– Anyu… Sajnálom. Nem akartam, hogy így legyen.
– Tudom – mondtam halkan. – De neked is jogod van boldognak lenni. Csak… ne felejtsd el, honnan jöttél.
Azóta eltelt pár hét. Eszter visszajött, de már kevesebbet szól bele mindenbe. Gábor is többször kiáll mellettem. De valami végleg megváltozott bennem: már nem érzem magam biztonságban a saját otthonomban.
Vajon tényleg így kell ennek lennie? Meddig kell egy anyának háttérbe szorulnia azért, hogy a gyereke boldog legyen? És vajon hol van az én helyem ebben az új világban?