Amikor a fiam felesége el akarta adni a házat, amit neki vettem
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg komolyan gondolod, Zsófi! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a teáscsésze fölött. Gergő, a fiam, csak némán bámult ki az ablakon, mintha nem is lenne jelen. Zsófi viszont határozottan nézett rám, a szeme sarkában egy cseppnyi sajnálat sem volt.
– Anya, ez nem rólad szól – mondta végül Gergő halkan, de Zsófi már vette is át a szót.
– Szükségünk van a pénzre. Ez a ház túl nagy nekünk, és túl messze van a munkahelyeinktől. Ha eladnánk, vehetnénk egy kisebbet Budapesten vagy legalább közelebb a városhoz. Nem akarunk egész életünkben ingázni – mondta Zsófi, mintha csak egy egyszerű matematikai egyenletet oldana meg.
A szívem összeszorult. Ez a ház nem csak tégla és vakolat volt számomra. Ez volt az álmom, az életem munkája. Amikor Gergő öt éves volt, már akkor eldöntöttem: mindent megteszek azért, hogy egyszer saját otthona legyen. Akkoriban még a szocialista lakásosztások ideje volt, de nekünk nem jutott semmi. A férjem, Laci, korán meghalt – egy baleset a gyárban –, így egyedül maradtam Gergővel. A tanári fizetésem éppen csak elég volt a mindennapokra, de esténként takarítani jártam, hétvégén pedig piacra vittem a kertből szedett zöldséget.
Évekig gyűjtögettem minden forintot. Amikor végre összejött annyi pénz, hogy megvegyem azt a kis házat a város szélén – nem volt nagy, de kertje volt és napfényes ablakai –, úgy éreztem, végre sikerült valami igazán fontosat adnom Gergőnek. Aztán jött a felújítás: hónapokon át mázoltam, gletteltem, csempéztem – sokszor Gergő is segített, bár inkább csak játszott a sittkupacok között. A bútorokat is én választottam ki: minden darabban ott volt a szeretetem és az áldozatom.
Most pedig itt ülök, és azt hallgatom, hogy Zsófi szerint ez csak egy ingatlan – egy tétel az eladandó dolgok listáján.
– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem mit jelent ezután ez az egész?
Gergő végre rám nézett. A szeme vörös volt a fáradtságtól vagy talán az elfojtott düh miatt.
– Anya, mi hálásak vagyunk mindenért. De most már nekünk is saját életet kell kezdenünk. Nem élhetünk örökké ebben a házban csak azért, mert te annyit dolgoztál érte.
Zsófi közbevágott:
– És különben is, ha eladjuk, abból te is kaphatsz pénzt! Nem akarunk igazságtalanok lenni.
Felnevettem – keserűen.
– Pénzt? Nekem nem pénz kell! Nekem az kellene, hogy lássam: amit értetek tettem, annak van értelme…
A beszélgetés itt megszakadt. Zsófi felállt és kiment az udvarra telefonálni. Gergő ott maradt velem.
– Anya… – kezdte halkan –, ne haragudj rá. Ő csak… másképp látja ezt az egészet.
– És te? Te hogy látod? – kérdeztem vissza.
Sokáig hallgatott.
– Én… szeretem ezt a házat. De félek attól is, hogy ha nem lépünk most, sosem lesz lehetőségünk előrébb jutni. Zsófi babát szeretne…
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam erről. Egy pillanatra minden haragom elszállt – helyét valami furcsa üresség vette át.
Aznap este nem tudtam aludni. Az emlékek kavarogtak bennem: ahogy Gergő kisgyerekként futkározott a kertben; ahogy együtt festettük ki a nappalit; ahogy minden fillért félretettem érte. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl nehéz elengedni azt, amiért egész életemben dolgoztam?
A következő hetekben egyre feszültebb lett otthon a légkör. Zsófi mindent megszervezett: ingatlanost hívott, hirdetést adott fel az interneten. Gergő egyre többet dolgozott túlórában; alig láttam őt. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk.
Egy este aztán leült mellém.
– Anya… tudom, hogy fáj neked ez az egész. De kérlek… próbáld megérteni: nekünk most másra van szükségünk. Nem akarunk megbántani téged.
Néztem őt – azt a fiút, akit annyira szerettem –, és rájöttem: talán tényleg el kell engednem őt. Talán ez az anyaság legnehezebb része.
De mégis…
– Mondd meg nekem őszintén: ha egyszer majd lesz saját gyereketek, te képes leszel ilyen könnyen lemondani róla? Vagy arról, amit érte tettél?
Most ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl nehéz elengedni azt, amit szeretetből adtunk?