Amikor a fiam és a menye beköltöztek mellém – és minden, amiben hittem, darabokra hullott
– Gábor, kérlek, ne menj el így! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt. A konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a bögrével, amiben már rég kihűlt a kávé. Az ablakon át láttam, ahogy Dóra sietve becsapja a kaput a szomszéd házban. Az én fiam és az ő felesége – alig néhány méterre tőlem, mégis olyan messze, mint soha azelőtt.
Amikor Gábor először mondta, hogy Dórával szeretnének beköltözni a mellettem álló régi házba, szinte repestem az örömtől. Mindig is arról álmodtam, hogy majd együtt főzzük a vasárnapi ebédeket, hogy az unokáim kacagását hallom majd az udvaron. Dóra kedves volt, mosolygós, mindig hozott nekem valami apróságot – egy csokor virágot vagy friss pogácsát. Úgy éreztem, végre teljes lett a család.
Az első hónapokban minden rendben ment. Segítettem nekik berendezkedni, Gábornak megmutattam, hogyan kell rendbe tenni a kertet, Dórával együtt főztünk lekvárt. Néha még együtt is nevettünk valamin. De aztán valami megváltozott. Először csak apró dolgokat vettem észre: Dóra egyre ritkábban jött át beszélgetni, Gábor is fáradtabbnak tűnt. Egy este hallottam, ahogy veszekednek – Dóra hangja éles volt, Gáboré megtört.
Egyik nap Dóra átjött hozzám kölcsönkérni egy kis cukrot. Megkérdeztem tőle: – Minden rendben van köztetek? Olyan feszültnek tűnsz mostanában.
Dóra rám nézett azokkal a hideg, sötétbarna szemeivel. – Semmi baj nincs. Csak sok a munka – mondta hűvösen, majd sietve távozott.
A következő hetekben egyre inkább úgy éreztem magam, mintha betolakodó lennék a saját családomban. Gábor elkerült, Dóra pedig mintha direkt keresné az alkalmat, hogy megsértsen. Egy vasárnap ebédnél – amit én készítettem – Dóra odavetette: – Tudod, Anikó néni, Gábor nem szereti már annyira a te töltött káposztádat. Én inkább valami modernebbet főzök neki.
A szívem összeszorult. Gábor csak lesütötte a szemét. Aznap este sírva feküdtem le.
Aztán jöttek a pletykák is. A boltban Marika néni félrehívott: – Anikó, hallottam, hogy Dóra panaszkodik rád. Azt mondja, túl sokat avatkozol bele az életükbe.
Nem értettem semmit. Mindig csak segíteni akartam. Egyik este átmentem hozzájuk beszélgetni. Dóra ajtót nyitott.
– Mit szeretnél? – kérdezte türelmetlenül.
– Csak beszélgetni szeretnék veletek – mondtam halkan.
– Most nincs időnk – vágta rá Dóra, majd becsukta előttem az ajtót.
Gábor másnap átjött hozzám.
– Anya, kérlek… próbálj meg egy kicsit háttérbe húzódni. Dórának nehéz mostanában.
– De hát én csak segíteni akarok! – tört ki belőlem a kétségbeesés.
– Tudom… de néha úgy érzi, túl sok vagy neki.
Aznap este órákig ültem az ablakban és néztem a sötét udvart. Hol rontottam el? Túl sokat akartam? Vagy csak rosszul szerettem?
A következő hetekben próbáltam visszahúzódni. Nem mentem át hozzájuk, nem hívtam őket vacsorára. De mintha ezzel csak még jobban eltávolodtak volna tőlem. Gábor egyre ritkábban keresett, Dóra pedig teljesen elzárkózott.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy hangos veszekedés hallatszik át a falon. Gábor kiabált:
– Nem akarom, hogy így beszélj anyámmal!
Dóra visszakiabált:
– Akkor mondd meg neki, hogy hagyjon minket békén!
Aznap délután Gábor átjött hozzám. Leült az asztalhoz és csak nézett maga elé.
– Anya… lehet, hogy elköltözünk innen. Dórának nem jó itt.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Csak bólintani tudtam.
Azóta minden nap üresnek érzem ezt a házat. Néha hallom az udvarról Dóra hangját – élesebb és keményebb lett –, de Gábort alig látom. Az unokákra már nem is merek gondolni.
Most itt ülök az ablakban és azt kérdezem magamtól: vajon tényleg én vagyok a hibás? Lehet túl sokat vártam el? Vagy csak rosszkor voltam jó helyen?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az a határ, amikor egy anya már csak teher?