Amikor a férjem számlát nyújtott be: Egy magyar feleség vallomása

– Ennyi lenne, Eszter – mondta Gábor, miközben letette elém a papírt az ebédlőasztalra. A keze remegett, de a hangja rideg volt. – Itt van minden: rezsi, bevásárlás, autó, még a gyerekek zsebpénze is. Ha igazságosak akarunk lenni, akkor ezt most vissza kell fizetned.

A szívem hevesen vert. A konyhában álltam, kezemben egy félig hámozott krumplival, és próbáltam felfogni, amit hallok. Tizenöt éve vagyunk házasok. Két gyerekünk van: Dóri tizenhárom, Marci tíz éves. Mindig is azt hittem, hogy a mi családunkban a szeretet az alap, nem a pénz.

– Gábor, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem halkan, miközben próbáltam nem sírni. – Ez nem egy albérlet, ez az otthonunk.

Ő csak vállat vont. – Tudod jól, hogy most nehéz időket élünk. Nekem is számít minden forint. Ha már úgy döntöttél, hogy visszamész dolgozni, akkor legyen minden tiszta.

Azt hittem, örül majd neki, hogy végre találtam egy részmunkaidős állást a könyvtárban. Hónapokig tartott, mire felvettek, és végre úgy éreztem, újra hasznos vagyok. De Gábor mintha csak azt látta volna benne: most már van pénzem, tehát ideje elszámolni.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és hallgattam Gábor egyenletes légzését. Vajon hol rontottuk el? Emlékszem még arra az időre, amikor együtt álmodoztunk egy kis házról a Balaton mellett. Amikor még minden fillért közösen számoltunk, de nem egymás ellenében.

Másnap reggel Dóri és Marci veszekedtek a fürdőszobában. – Anya! Marci megint elvette a fogkrémemet! – kiabált Dóri.

– Marci, kérlek, add vissza a nővérednek – szóltam rá fáradtan.

Gábor már elment dolgozni. A papír ott hevert az asztalon. Megfogtam és újra átnéztem: minden tétel precízen felírva. Még az is szerepelt rajta: „Eszter fodrásza – 4 500 Ft”.

Aznap délután anyukámhoz mentem. Ő mindig megértett. Amikor elmeséltem neki mindent, csak csóválta a fejét.

– Kislányom, ez nem normális dolog. Egy házasságban nem így működik a bizalom.

– De anya, mi lesz a gyerekekkel? Nem akarom őket ebbe belerángatni.

– Akkor beszélj Gáborral! Mondd el neki, hogy ez neked fáj.

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon hány magyar nő él így? Hányan érzik magukat adósnak a saját otthonukban?

Este leültem Gábor mellé.

– Beszélhetünk? – kérdeztem halkan.

– Persze – mondta fáradtan.

– Nem akarok így élni. Nem akarom minden hónapban azt nézni, mennyivel tartozom neked. Ez nem partnerség.

Gábor sóhajtott. – Én csak azt akarom, hogy mindketten felelősséget vállaljunk. Nem akarom egyedül cipelni az egészet.

– De én is cipelem! A gyerekeket, a háztartást… Most már dolgozom is! Nem lehet mindent pénzben mérni.

Csend lett. A gyerekek a szobájukban tanultak. Hallottam Dóri halk nevetését.

– Sajnálom – mondta végül Gábor. – Néha úgy érzem, elveszítelek téged. Hogy már nem vagyunk csapat.

– Akkor próbáljunk újra csapat lenni – mondtam könnyes szemmel.

De tudtam: valami végleg megváltozott bennünk.

Azóta eltelt három hónap. A számla ott van egy fiók mélyén. Nem fizettem ki, de minden nap eszembe jut. Próbálunk újra közeledni egymáshoz, de minden beszélgetésben ott bujkál az árnyék: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni?

Néha azon gondolkodom: hányan élnek még így Magyarországon? Hányan érzik magukat idegennek a saját házasságukban? Vajon lehet-e még bízni egymásban ott, ahol egyszer már számlát nyújtottak be a szeretetért?