Amikor a férjem hazahozta a szeretőjét, miközben a lányunk kórházban volt – és anyám sem állt mellém
– Miért nem veszi már fel? – motyogtam magam elé, miközben a telefonom kijelzőjét bámultam a Szent János Kórház rideg folyosóján. A lányom, Emese, már órák óta bent volt a műtőben. A férjem, Gábor, azt mondta, csak egy órára ugrik haza tiszta ruháért. Ez volt három órája.
A várakozás minden perce egyre nehezebb lett. A szívem a torkomban dobogott, minden lépésre összerezzentem, hátha végre ő az. De nem jött. Csak az orvosok siettek el mellettem, néha egy-egy síró anyuka vagy aggódó apa.
Végül feladtam. Felhívtam anyámat.
– Anya, Gábor eltűnt. Nem veszi fel a telefont. Emese még mindig bent van… – A hangom remegett.
– Biztos csak ideges. Hagyd, majd visszahív – mondta anyám fáradtan. Mindig ilyen volt: mindent elintézett egy legyintéssel.
De valami nem hagyott nyugodni. Amikor végre Gábor visszahívott, a hangja furcsán távoli volt.
– Sajnálom, elaludtam – mondta gyorsan.
– Elaludtál? Itthon? – kérdeztem gyanakodva.
– Igen… – hallgatott egy pillanatig. – Majd mindjárt indulok vissza.
De nem jött vissza. Aznap este Emese végre kijött a műtőből, én pedig egyedül ültem mellette az intenzíven. A félelem mellett valami más is fojtogatott: a gyanú.
Másnap reggel, amikor végre hazamentem tiszta ruháért és némi alvásért, valami furcsa volt a lakásban. Egy idegen parfüm illata lengte be az előszobát. Az ágyunkon egy hosszú szőke hajszál feküdt.
A fürdőszobában két pohár volt a mosdón – mindkettő használt. A törölközők is vizesek voltak.
A gyomrom összeszorult. Nem akartam elhinni.
Amikor Gábor hazaért, már vártam rá.
– Ki volt itt veled? – kérdeztem halkan, de élesen.
Először tagadott. Aztán, amikor látta, hogy nem hiszek neki, vállat vont.
– Réka… csak beszélgettünk. Tudod, mennyire nehéz nekem ez az egész…
– Miközben a lányod életéért küzdött a kórházban? – kiabáltam rá. – Te meg idehozod a szeretődet?
Gábor csak nézett rám üres tekintettel. Mintha nem is értené, miért vagyok dühös.
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és visszamentem Emeséhez a kórházba. A fejem zsongott a gondolatoktól: hogyan történhetett ez meg velem? Hat év házasság után? Együtt építettük fel az életünket, közös álmokat szőttünk…
Másnap anyámhoz mentem. Reméltem, hogy legalább ő megért majd.
– Anya… Gábor megcsalt. Hazahozta azt a nőt, miközben Emese kórházban volt…
Anyám arca megkeményedett.
– Kislányom, ne csinálj ebből ekkora ügyet! A férfiak ilyenek. Az a fontos, hogy együtt maradjatok Emese miatt.
– De anya! Hogy maradhatnék vele ezek után?
– Gondolj Emesére! Egy gyereknek apa kell – mondta ridegen.
A szavaiból éreztem: nem számíthatok rá sem. Mintha az én érzéseim nem is léteznének.
Napokig csak robotpilóta üzemmódban éltem. Munkahelyemen szabadságot vettem ki, minden időmet Emesével töltöttem. Gábor néha bejött a kórházba, de már nem tudtam ránézni anélkül, hogy ne érezném azt az árulást.
Egyik este Emese álmosan rám nézett:
– Anya, miért sírsz mindig?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak megsimogattam a haját és azt suttogtam:
– Minden rendben lesz, kicsim.
De magamban tudtam: semmi sincs rendben.
A barátnőim próbáltak támogatni, de mindenki mást mondott: „Ne hagyd magad!”, „Gondolj Emesére!”, „Adj még egy esélyt!” Egyedül maradtam a döntésemmel.
Végül elköltöztem Gábortól. Anyám hetekig nem beszélt velem. Szerinte tönkretettem a családot – mintha én tehetnék arról, amit Gábor tett.
Azóta is gyakran gondolkodom: vajon jól döntöttem? Mi lett volna jobb Emesének? Megbocsátani vagy kiállni magamért?
Néha még most is hallom anyám hangját: „Egy gyereknek apa kell.” De vajon milyen apa kell egy gyereknek? És milyen anya vagyok én most?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan határ, amit már nem lehet átlépni?