Amikor a férjem a szeretőjét hozta haza, miközben a lányunk kórházban volt – és anyám sem állt mellém

– Hogy volt képes ezt tenni velem? – suttogtam magam elé, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrében kihűlt kávé körül. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész világ együtt gyászolt volna velem. A telefonom kijelzőjén még mindig ott villogott az üzenet: „Kati állapota stabil, de továbbra is megfigyelés alatt tartják.” Az orvos hangja visszhangzott a fejemben: „Anyuka, most minden perc számít.”

De Gábor, a férjem, nem volt ott mellettem. Aznap este, amikor végre hazaestem a kórházból, hogy lezuhanyozzak és tiszta ruhát vigyek vissza Katinak, valami furcsa érzés fogott el már az előszobában. Egy idegen parfüm illata lengte be a lakást – édes, émelyítő, semmi köze nem volt az enyémhez. A nappaliban Gábor állt, mellette egy nő – hosszú barna haj, túl erős smink, ideges mosoly.

– Ő itt Zsuzsa – mondta Gábor halkan, de nem nézett rám. – Segít nekem… nekünk…

– Segít? – kérdeztem rekedten. – Miben segít? A lányunk kórházban van! – A hangom elcsuklott. Zsuzsa zavartan lesütötte a szemét.

– Nem akartam zavarni… csak… – kezdte Zsuzsa, de én már nem hallottam tovább. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Gábor rám nézett, de nem volt benne bűntudat. Csak fáradtság.

Aznap este egyedül aludtam el Kati üres ágyában. A plafont bámultam, és próbáltam megérteni: hogyan történhetett ez? Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam anyámat.

– Anya… Gábor megcsal. Idehozta azt a nőt a házunkba, miközben Kati kórházban van! – zokogtam bele a telefonba.

Anyám hangja hideg volt és távoli: – Ne dramatizálj már, Éva! Biztos csak félreérted. Egy férfi is csak ember… lehet, hogy csak támogatásra van szüksége ebben a nehéz helyzetben.

– Támogatásra? És én? Nekem ki segít? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Ne csinálj botrányt! Gondolj Katira! Most rá kell koncentrálnod, nem ilyen ostobaságokra! – vágta rá anyám.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek: senki sem áll mellettem. Az anyám mindig is Gábort pártolta. Szerinte én vagyok túl érzékeny, túl sokat várok el az élettől.

A következő napokban csak a rutin tartott életben: reggel kórházba menni Katit látogatni, délután hazaesni egy üres lakásba. Gábor egyre kevesebbet járt haza; amikor mégis megjelent, Zsuzsa is vele volt. Egy este hallottam őket nevetni a nappaliban. Olyan volt, mintha valaki kést forgatna bennem.

Kati állapota lassan javult. Egyik délután odahajolt hozzám az ágyban:

– Anya… miért vagy mindig szomorú? Apa már nem szeret minket?

A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Csak megsimogattam az arcát.

Egy héttel később Gábor leült velem szemben a konyhában.

– Éva… én nem tudom ezt tovább csinálni. Zsuzsával boldog vagyok. Sajnálom Katit… de nekem is jogom van boldognak lenni.

– És nekem? Nekem nincs jogom semmihez? – kérdeztem dühösen.

– Te mindig csak Katira koncentrálsz… engem már régóta nem látsz – mondta halkan.

Aznap este összepakolta a holmiját és elment. Zsuzsa várt rá az autóban.

A következő hetekben anyám egyszer sem hívott fel. Amikor végül én kerestem őt, csak annyit mondott:

– Majd túléled. Minden nőnek vannak nehézségei. Ne hisztizz!

A barátnőim közül is sokan elfordultak tőlem. Sokan azt mondták: „Valamit biztos te is rosszul csináltál.” Egyedül maradtam Katival és a fájdalmammal.

De ahogy telt az idő, valami megváltozott bennem. Minden reggel felkeltem, elmentem dolgozni, gondoskodtam Katiról. Lassan rájöttem: nincs szükségem senkire ahhoz, hogy erős legyek. Kati mosolya lett az én erőm forrása.

Egy este Kati odabújt hozzám:

– Anya… ugye mi mindig együtt maradunk?

– Igen, kicsim – suttogtam –, mindig együtt leszünk.

Most már tudom: nem attól lesz valaki családtagod, hogy vér köti hozzád vagy hogy papíron együtt vagytok. Hanem attól, hogy ki marad melletted akkor is, amikor mindenki más elfordul.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon mit tettem rosszul? Vagy tényleg minden nőnek ezt kell átélnie? Ti mit tennétek az én helyemben?