Amikor a féltestvérem fél évvel a temetés után jelent meg – és mindent elvett tőlem

– Ez mind az enyém – mondta Anna, miközben a lakás ajtajában állt, kezében egy vastag borítékkal. Az arca kemény volt, a szeme hideg, mintha sosem ismert volna. – A hagyatéki papírok szerint.

A szívem a torkomban dobogott. Fél év telt el a temetés óta. Fél év, amíg próbáltam összeszedni magam, újra megtanulni lélegezni anyám és nevelőapám nélkül. Most Anna – akit alig ismertem, hiszen évek óta Pesten élt, csak ünnepekkor jelent meg – egyszerűen belépett az életembe, és egyetlen mozdulattal kihúzta alólam a talajt.

– Anna, ez nem lehet igaz – suttogtam. – Itt nőttem fel. Ez volt az otthonom…

– Az apám nevén volt minden. Anyád sosem házasodott hozzá. A törvény világos – vágott közbe, és egy pillanatra sem látszott rajta megingás. – Nekem most pénz kell. Eladom a lakást.

A falnak támaszkodtam. A szoba hirtelen szűk lett, mintha a levegő is elfogyott volna. Az asztalon ott volt még anyám bögréje, benne a megszáradt kávéfolt. A polcon a családi fotók: én kisgyerekként, anyám ölében, Anna valahol hátul, mindig kívülállóként.

– És én? Hova menjek? – kérdeztem végül.

Anna vállat vont. – Nem az én dolgom. Kapsz két hetet. Addigra legyen üres a lakás.

Azzal sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam egyedül. Huszonhat évesen, egyetem után, egy vidéki kisvárosban, ahol a tanári fizetésből alig lehet kijönni. Az albérletárak az egekben, ismerősök nincsenek, rokonok sincsenek már. Anyám családja régen szétszóródott, apámat sosem ismertem.

Aznap este órákig ültem a kanapén. Próbáltam visszaemlékezni: mikor romlott el minden? Anyám mindig azt mondta: „Majd egyszer minden rendbe jön.” De nem jött rendbe semmi. Azt hittem, Anna legalább ember lesz velem. De ő csak a pénzt látta.

Másnap felhívtam Marikát, anyám régi barátnőjét.

– Drága Zoli, gyere át vacsorára – mondta rögtön. – Tudtam, hogy baj lesz ebből…

Marikánál meleg volt és illatos a konyha. Ő főzte mindig a legjobb paprikás krumplit. Leültetett az asztalhoz.

– Anna mindig is ilyen volt – sóhajtott Marika. – Az apja mindent ráíratott. A te anyád meg… hát tudod, milyen volt. Mindig csak adott.

– És most mi lesz velem? – kérdeztem halkan.

Marika megszorította a kezem. – Nálam mindig van helyed pár napra. De hosszú távon… Zoli, gondolkodtál már azon, hogy Pestre menj?

Elnevettem magam keserűen.

– Pestre? Egy tanári fizetésből? Ott még ennyiért se lehet albérletet találni.

Marika hallgatott egy ideig.

– Tudod… ha lenne igazság ebben az országban… De hát nálunk mindig az örökös nyer, nem az, aki szeretett.

Hazafelé menet végignéztem a városon: a panelházak között sétáló emberek, a buszmegállóban fagyoskodó diákok… Mindegyiküknek volt valahol egy otthona. Nekem már nem volt.

A következő napokban próbáltam beszélni Annával. Felhívtam:

– Anna, beszélhetnénk? Talán meg tudnánk egyezni…

– Nincs miről beszélni – vágta rá ridegen. – Nekem most pénz kell. Ha nem költözöl ki időben, ügyvédhez fordulok.

A hangja olyan idegen volt, mintha sosem lett volna közünk egymáshoz.

Elkezdtem csomagolni. Minden tárgyhoz emlék kötött: anyám kötött sálja, apám régi órája (amit Anna már elvitt), a gyerekkori könyveim… Egy bőröndbe fértek el az életem darabjai.

Az utolsó este még egyszer körbejártam a lakást. Megálltam anyám szobájában: ott volt még az ágyneműje illata. Leültem az ágyra és sírtam.

Másnap reggel Anna már ott várt az ajtóban egy ingatlanossal.

– Kész vagy? – kérdezte türelmetlenül.

– Igen – feleltem halkan.

Az ingatlanos végigmért.

– Hát… nem túl modern ez a lakás – jegyezte meg gúnyosan.

Anna csak legyintett.

– Nem érdekel. Csak adjuk el gyorsan.

Kimentem az utcára. A bőröndöm nehéz volt, de valahogy könnyebbnek éreztem magam: legalább vége volt ennek a megaláztatásnak.

Marikánál húztam meg magam pár napig. Próbáltam albérletet keresni: minden túl drága vagy lepusztult volt. Az iskolában is egyre nehezebben koncentráltam; a kollégák sajnálkozva néztek rám.

Egyik nap az igazgató behívott:

– Zoltán, hallottam mi történt… Ha gondolod, tudok szólni egy ismerősnek Budapesten. Ott keresnek matektanárt egy alapítványnál… Nem sokkal több a fizetés, de talán újrakezdhetnéd.

Hazamentem Marikához és elmondtam neki.

– Menj! – mondta határozottan. – Itt csak beleragadsz ebbe a fájdalomba. Ott legalább új lapot nyithatsz.

Félve mondtam igent az igazgatónak. Egy hét múlva már Budapesten voltam: egy apró szoba egy külvárosi albérletben, három másik fiatal tanárral osztoztunk a fürdőszobán és a konyhán.

Az első hónap pokoli volt: minden idegen volt és zajos, hiányzott anyám hangja és Marika főztje. De lassan kezdtem beilleszkedni: az alapítványnál hátrányos helyzetű gyerekeket tanítottam matekra és fizikára.

Egy este egyik kollégám, Gergő leült mellém egy sörrel:

– Zoli, te mindig olyan csendes vagy… Mi hozott ide?

Elmeséltem neki mindent: Annát, az örökséget, hogy mennyire igazságtalan ez az egész rendszer.

Gergő bólintott:

– Tudod… nálunk is ugyanez volt otthon. Az öcsém mindent vitt, mert apám ráíratta még életében a házat. Évekig haragudtam rájuk… De aztán rájöttem: nem az számít igazán, hogy mid van, hanem hogy ki vagy azok nélkül is.

Sokáig gondolkodtam ezen az estén. Vajon tényleg csak ennyi lennék? Egy bőröndnyi múlt?

Egy év telt el így Budapesten. Lassan lett pár barátom; Gergővel összeköltöztünk egy olcsóbb albérletbe. Az alapítványnál szerettek a gyerekek; néha még Marika is felhívott vidékről.

Egy nap e-mailt kaptam Annától:

„Eladtam a lakást. Ha akarsz valamit anyád holmijából, szólj.”

Nem válaszoltam neki. Már nem akartam semmit abból az életből.

Most itt ülök egy budapesti panelben; kicsi szoba, de már otthonomnak érzem. Néha még fáj: anyám hiánya, az igazságtalanság… De már tudom: nem attól vagyok valaki, hogy mit örököltem – hanem attól, ahogy talpra álltam utána.

Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg ilyen világot akarunk? Ahol a törvény hideg és vak? Vagy lehetne másképp is? Ti mit tennétek a helyemben?